Könyvajánló : Christopher McDougall - Futni születtünk

Bozót | 2013-05-10  | 11 hozzászólás

• cimkék:
• Tarahumara, 
• könyv, 
• futás, 
• ultrafutás 

Tweet

Az amerikaiakat nem tartják kifejezetten sportos nemzetnek, a New York Times Bestseller listáját mégis 4 hónapon át vezette egy futásról szóló könyv. Mi lehet a titka? Talán az, hogy a futás reneszánszát éli a gyorséttermek hazájában is, valamint az, hogy ez a könyv nem csupán a futásról szól. Négy évvel ezelőtti publikálása után idén magyarul is megjelent Christopher McDougall Futni születtünk (Born to run) című könyve. 

A könyvajánlót egy személyes vallomással kezdeném: egészen mostanáig nem olvastam még a könyvet, pedig eredeti nyelven már régen megtehettem volna. Azt feltételeztem, csupán egy szenzációhajhász újságíró meséje, aki igyekszik meglovagolni az aktuális trendet és hát valljuk be, mostanság divat lett a futás és divat lett "természetes" futásról, futóstílusról beszélni.  Végül úgy alakult, hogy a magyar fordítást olvastam előbb, de átfutottam az eredetit is,  és tulajdonképpen nem csalódtam. 

Az író eredetileg újságíró, volt haditudósító, jelenleg a Men's Health magazin szerzője és szerkesztője. Futóként arra kereste a választ, hogy bár edzéstervet követ és a legmodernebb extrákkal ellátott futócipőket viseli, miért keserítik az életét sérülések, lábfájdalmak. Legalábbis, ez a sztori, de igazából mellékes is, hogy valóban ezért utazgatta-e be Mexikót vagy egyszerűen és tényszerűen mert egy bestsellert szándékozott írni a Réz kanyon rejtőzködő indiánjairól és a futás nagyszerűségéről.

A Tarahumarákról, vagy ahogy magukat nevezi a raramurikról, itt volt már cikk az oldalon(itt pedig egy videó). A szerzőt lenyűgözi az indiánok életmódja és teljesítménye, az a természetesség ahogy a futás az életük része, teljesítménykényszertől mentesen, csupán a közös tevékenység, a mozgás puszta öröméért. A tarahumarák életét állítólag nem nehezítik futósérülések, noha vékony, gumiabroncsból fabrikált szandálban futnak amelyet vékony szíjjal erősítenek a lábukra, ráadásul különösen nehéz, sziklás, technikás terepen teszik ezt és még csak nem is lassan. Hogy ez nem csupán a bennszülöttek számára lehetséges, bizonyítani látszik a gringó Caballo Blanco és maga a szerző példája is.  

McDougall úgy teszi magát története főhősévé, hogy nem nyomja el a valódi főszereplőket, ő maga szinte csak narrátorként van jelen, mégis személyében még inkább beleélhetjük magunkat a történetbe, részesévé válhatunk a kalandoknak. Az igazi főszereplők pedig nem mások, mint az ultrafutók. A rejtélyes ám nagyon emberi Caballo Blanco, vagyis Fehér Ló aki a modern társadalomból kiábrándulva kerül az indiánok közé; maguk az indiánok, Arnulfo és a többiek akik az érintetlen, ártatlan természetességet, az őszinte, önmagáért való létet képviselik, és a modern ultrafutók, Ann Trason, Scott Jurek, Barefoot Ted és a többiek, akik bár mind a modern, civilizált világból jöttek, annak minden technikai előnyével, mégis a futás által talán közelebb állnak az ágyékkötőben futó indiánokhoz, mint nem sportoló honfitársaikhoz. 

A Futni születtünk nem szakkönyv, nem antropológiai értekezés, nem sporttudományi fejtegetés, és nem is kézikönyv ami megmondja, hogyan fussunk. Szórakoztató történet közbeékelt tudományos szeletekkel. De ez nem von le az értékéből, hiszen feltételezhető, hogy szélesebb kör számára készült, nem csupán a futókat célozza. A szerző az alaptörténetből elágazva majd egy-egy kanyarral újra visszatérve, mint egy sztorizgató haver, mesél történelemről, fiziológiáról, híres versenyekről, egy-egy kiemelkedő futóról, a modern futócipőkről, a tarahumarák életéről.  Stílusa olvasmányos, gördülékeny, írói eszköztára változatos, bár McDougall le sem tagadhatná újságíró hátterét; a kreatív (újság)írás minden eszközét felhasználja, hogy lebilincselje az olvasót. A neves kritikus, Dan Zak, a Washington Postban megjelent kritikájában összességében pozitívan értékelte a művet, bár megemlítette, hogy a stílus "olykor a gonzo újságírás felé megy el és erőltetetten okoskodó" . Ezzel egyet kell értsek, ugyanez az érzésem támadt a könyv olvasásakor. A szerző alárendelni látszik a tényeket a hatásnak, kissé az olvasóra "tukmálja" az általa bizonyítottnak talált nézeteit.  De talán nem is az a fontos, hogy az események pontosan úgy, ott és akkor történtek-e, hiszen a történet lebilincselően élvezetes, a stílus magával ragadó. Az olvasó alig várja, hogy cipőt húzhasson (vagy akár azt se :) és induljon futni. 

A magyar fordítást Szarka Zoltán és Tompa Andrea készítette. Műfordítóként és futóként abszolút alkalmasak voltak erre a feladatra és remekül is oldották meg. Nem igazán tudok a magyar szövegbe belekötni, egyetlen zavaró elírást találtam csupán, 3 óra 20 perc alatt aligha tett Johnny Sandoval 60,5kilométert (94o.), csupán véletlenül duplán sikerült a mérföldet kilométerre váltani (kemény terepen a 3:20 alatt megtett 37,8km is igen szép persze). Ezen kívül a kitartási sport olvastán rángott kicsit a szemöldököm, de tényleg ennyi :-)  Öröm, hogy magyarul is olvashatók ilyen könyvek, sőt, örülnék ha még több jelenne meg itthon a szakirodalomból is!

Szándékosan nem részleteztem a történetet, nem szeretném "lelőni" a poénokat, olvassátok el a könyvet. A sárvári 24/12 órás OB helyezettjei egy-egy példányt kaptak ajándékba, közülük az itt regisztrált felhazsnálókat ezennel megkérném, hogy tegyék hozzá saját véleményüket az enyémhez, hiszen ez egy igencsak szubjektív műfaj.