Na gyerekek, itt az idő.

Eddig érleltem. Az UB-ről a „benyomásaim”.

Kezdődött úgy, hogy a múlt évi csipet-csapat (Shockless) idén is elhatározta, hogy körberohangálja a tavat. Nem is itt kezdődött, hanem még tavaly, mikor Tihany-Köveskállal én indítottam a kört, s miután letudtam „éhes” maradtam. Nézegettem, hogy nicsak van ki nálam is kevesebbet edzve „rohanta” körbe (Bozót) és ezt az érzést én is magamévá szeretném tenni. Lassan megérlelődött bennem, hogy körbe kéne futni. Volt is két jelentkező kerékpáros kísérőnek – az még inkább inspirált, hogy lassan 17 éves fiam lett volna az egyik (közel 190 cm és az 5. közös félmarcsi után, a tavalyi Nike-on hagyott csak ott, hogy „na papa, akkor én megyek”. Addig kéz a kézben futottunk be, nem én erőltettem. No de aztán jött a megborulásom a Hortobágyon (https://edzesonline.hu/blog/5073/&year=2011&month=07), majd augusztusban Pecsenyével a jótifuti Ladánytól Debrecenig (66 kili), mint az első félhivatalos ultrafutásom. Ezek után úgy éreztem, hogy nem kellene erőltetni, mire még rátett, hogy november végén, december elején rendes hátfájással küzdöttem, pont mikor kissé visszább vettem az edzésekből… No fene. Sose hagyd abba az edzéseket, mert megbosszulja magát a test… Aztán az alapozás egészen jól sikerült, minden nyavalyám elmúlt, így mikor a csipet-csapat újból elhatározta, hogy ugyan kissé megfogyatkozva, és átalakulva újra megpróbálja megkerülni a tavat, én mondtam, hogy rendben, ami kimarad, azt lefutom. Hát persze. Nagy arccal.

Tervezgetés. Arra jutottunk, hogy rám a Széplak-Tihany szakasz jut, mely számomra a legoptimálisabb volt, mivel így Siófokon pihengethettem édesanyámnál a futásig, utána meg úgyis Tihanyban révedezek majd hétfőig.

Az alvás kissé szűkre sikeredett, mert csipet-csapatom a hőségtől „kissé” megborulva, kb. nyolc váltással vitte be a „dugókát” 22:18:07-kor Keszthelyre, szűk két perccel a szintidőn belül. No persze, hogy izgultam. Mármint az internet előtt, mert Keszthely és Szántód kiemelt időmérő helyek ténylegesen gyakorlatilag on line pakolták fel az adatokat a netre. Akkor már ugye az is nyilvánvaló volt, hogy Szilvi húzza a mezőnyt (azért ez a POTE nem semmi J ), két fogfúrás között…

No, izgalom ide, vagy oda, valahogy sikerült is vagy éjféltől 2-ig aludni, utána meg 4-ig forgolódni. Ugyanis 4-re húztam fel az órát, tekintettel arra, hogy ahogy öregszem, úgy kell reggelente egyre több idő arra, hogy magamhoz térjek – most úgy másfél-két óránál tartok. Négykor fel is keltem, reggeli szeánszaim többszörösen lejátszottam (kávé, cigi, stb.), majd kisétáltam a négysávosra és vártam a kísérő kocsit, mely pontosan érkezett, és elszállított Széplakra. Egy kicsit fáradtnak tűnt Balázs és Csilla – no ennek később még jelentősége lesz.

6:03-kor elindultam. Jó időben (kb. 25 C°), árnyékban „lerohantam” Siófokot – 9:30-ra terveztem Akarattyára érni (25 km), mert ott egy barátom kíséretet ígért, ez meg is történt. Bár akkor már kezdett melegedni (31-32 C°). Bajom csak annyi volt, hogy nem tudtam 6 perces ezreket menni, állandóan vissza kellett fogni magam, tudtam, hogy ez utólag megbosszulhatja magát. Akarattya után, Fűzfő fele az hajtott, hogy Fűzfő után a maratonhoz érek, aztán meg semmi nem állíthat meg 68-ig. De ezt követően egyre nehezebb lett. A hőmérő a kísérő kocsiban elérte helyenként a 40-42 C°-ot, és Alsóörs tájékán van egy-két hosszú sunyi emelkedő mindenféle árnyék nélkül. No, itt éreztem, hogy megborulhatok, ezért azt a „trükköt” alkalmaztam, hogy ha 165 fölé ment a pulzusom, akkor a következő árnyékban leálltam, vártam míg 140-145 közé rendeződik, majd indultam tovább. Ez elég rövid időn belül megtörtént, azonban a meleg ettől függetlenül kezdett kifogni rajtam. Csopak előtt azon elmélkedtem, hogy megkérek valakit, hogy ugorjon be egy szakaszra, gondolva a tavalyi Délibáb futásra. Aztán jött a megmentőm, a csopaki strand előtti köztéri kút, mely egyik csapja előtt, megszabadulva órácskáimtól, percekig hűtöttem csuklóm, nyakam, fejem, mosakodtam. El nem tudom mondani mekkora orgazmussal ért fel. Arra mindenestre bőven elég volt, hogy így 56-nál a visszalévő 12 kilcsit teljesíthetőnek gondoljam. No de az sem volt egy leányálom. Akkor már vagy 6-7 órája futottam, talán a legmelegebb volt azon a szép, napos vasárnapon… Kis csapatom tartotta bennem a lelket. Minden dicséretet megérdemelnek, mert kezdetben én nem kértem még bringás kísérőt sem, hisz én magányosan szeretek futni valójában és mindig zavar, ha valaki esetleg, néha-néha velem van. Ugyanakkor azon körülmények között rengeteg erőt adtak – nem is gondolják, mert azért igen öreg, megfáradt, morózus és tüskés rozmárnak éreztem magam a szaharában.

Arról nem beszélve, hogy akkor már több mint 24 órája talpon voltak, mert a szombati 14 órás rajtot követően végig drukkoltak egymásnak. Egyébként 8-an voltunk.

Az i-n a pont a tihanyi emelkedő volt, az utolsó szakasz, melynek feléig csak bele-bele sétálva tudtam eljutni, a végét, meg egyszerűen „leszarom” szinten végigsétáltam. Oszt a lejtőn várt kis csapatom sárgában, és együtt befutottunk.

Hát ennyi dióhéjban.

Tanulság sok van. Igyekszem összefoglalni. Ez a távval, a frissítéssel, a meleggel, a kísérettel kapcsolatos.

A távról:

„…a távolságot mint üveggolyót…” - hát megkaptam. Ezt akartam, ez kellett, nesze itt van 68. No a 69 szimpatikusabb lett volna, de arra az egy km-re a végén már nem futotta. Azt hiszem elmentem addig, amíg lehetett. S ez jó. Legalább elmentem. A csapatból mindenki eddigi teljesítménye felett futott – sajna rajtam kívül nem volt olyan aki maratonokat rohangálna, vagy legalábbis kóstolgatna. Félmaratont is csak egy-két ember tudhatta magáénak. De ez így szép, valahogy így igazán teljesítmény „szaga” lett az egésznek. Csapatteljesítmény.

A frissítésről:

Amikor már én futottam a Széplak Tihanyt, addigra a többsége a lábon maradt egyéni futóknak már beért. Talán senki sem gondolt arra, hogy van olyan „hüjjje aki fut” 50 felett is 10 fős csapatban. A frissítés is csak visszafogott volt, jóllehet azért a második felére azért találtam kis konyhasót is magamnak, csak Füreden szóltak óvatosan, hogy az ananászt ne a többi felett sózzam, mert nem biztos, hogy mindenki így szereti. Óh, az a sózott ananász 60-nál milyen jó is volt. Egyébként kekszen és mazsolán éltem életem e közel 9 órás szakaszában, nem is volt gond a gyomrommal. No meg vizet és izót ittam – szerintem vagy 8 liter folyadékot fogyasztottam. Sok, vagy kevés nem tudom. De azzal, hogy végigértem a hőségben a 68-on, azt jelzi, hogy sikerült betitrálnom só, folyadék, elektrolit, sav-bázis háztartásom az extrém körülmények között. Egytől bizton tartózkodtam, a szőlőcukortól. Az aztán megborítja a rendszert. Utána olyan hypoglikémiás periódus alakulhat ki, hogy az addig érzékeny, laktátkerülő rendszer azt sem tudja, mivé legyen…

A melegről:

Érdekes módon maraton felett kezdtem érezni, pedig akkorra már jó ideje 36-38 C° volt a hőmérséklet. De itt jutottam el oda, hogy 165 fölé már nem engedtem a pulzusom. Biztos vagyok benne, hogy ez is megmentett a széteséstől. Magyarán a melegbírásnak egy része is fejben dől el – mint oly sok minden.

A kíséretről:

Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz nekem, a magányos futó farkasnak, az, hogy ennyien drukkolnak, kísérnek, szorítanak nekem. Nagyon fontossá vált a vége fele. Külön tisztelet Zolinak, kivel hallgatni is jó volt. Az is oly fontos tud lenni. Valakivel tudni hallgatni. Az utolsó szakaszt, a befutást felajánlottam annak aki, esetleg szeretné érezni – de szerénységből, fáradtságból, tiszteletből a „vénemebert” nem fosztották meg attól az élménytől, hogy a végén még utoljára próbára tegye magát a Tihany felé vezető irgalmatlan hosszú emelkedő árnyékmentes szakaszán közel 40 C°-on. Ennek végül is így kellett történnie. És így is történt.

A lejtőn már vártak, s befutottunk. Az utolsó erőmmel. Jó volt. Jó volt együtt.

Este, mikor már téregettem magamhoz, egy mini vízhólyagon túl semmi bajom nem volt – csak menni alig bírtam. No meg nyelni. Mert a lágyszájpadom körbe-körbe fájt, égett, minden nyelésre. Talán a meleg, talán a keksz, a mazsola biztos nem, vagy az össze-vissza folyadék. Mi nem is lehetett össze-vissza, ha talponmaradtam.

Mindenestre ez az UB érdekes dolog. Ez a mi kis katarzisunk, önsanyargatásunk, próbatételünk, a mi kis spartathlonunk. Ezer színe van. És ez így szép. Mert mindig a határainkat feszegetjük, kell, hogy feszegessük… Mert emberek vagyunk. Még egy ideig.