Tegnap este lefutottam a Night Run legrövidebb távját a 6,5 km-t. Nagyon reméltem, hogy jó kis buli lesz, de kissé keserédes lett ez az esemény a számomra.
Elöljáróban be kell valljam: nem készültem fel kellőképpen erre a versenyre. Miután kimásztam minden testi bajomból, szembesültem vele, hogy semmi kedvem futni. Hosszabbakat végképp. A 30 perceimbe is bele-belesétáltam. A régi futócipőmben zsibbadt a lábam, arra fogtam a kedvetlenséget. Így vettem egy típusra ugyan olyan, de 1 számmal nagyobb cipőt. Több benne a hely, kényelmes, de a Night Runon bizony jelentkezett a zsibbadás. Nem bánom a cipőt, szeretettel fogom használni, de a technikámon csiszolni kell. Ha nem a cipő akkor a technika lesz a ludas, mert volt hosszú időszakom, mikor nem zsibbadt a lábam, aztán megint elkezdte. A versenyen is éreztem, mikor kicsit máshogy futottam, nem volt zsibbadás. Felteszem, túlságosan a lábujjakra érkeztem. Ezen változtatni kell.
A verseny napján megvallom, annyira nem izgultam sem amiatt, hogy nem vagyok kellően felkészülve, sem amiatt, hogy fogom lefutni a távot. Kicsit visszavett a kedvemből, hogy párom ugyan támogatja a futást, viszont ezt az egész versenyzősdit nagyon utálja. Viszont ragaszkodik hozzá, hogy ő vigyen el. (Főleg az éjszakaira.) Én nagyon szeretném persze, ha ő is élvezné, hogy egy jó hangulatú futóversenyen vesz részt és nekem örül is, szurkol meg minden, de közben látom rajta, hogy inkább otthon lenne. Ez így egy kicsit rossz, mert ilyenkor rögtön nem szívesen megy az ember ilyen eseményekre. Pedig jók ezek és jó lenne, ha mindkettőnk szívesen eljárna ezekre. De nem erőltethetek senkire semmit.
A verseny helyszínén rengeteg voltunk. A rajt/cél a Batthyányi téren volt, ami azért nem volt annyira szerencsés, mert ugye pont azon a szakaszon vannak összeengedve a gyalogosok és a bringások egy közös gyalogos-bicikli út keretében. Ettől már egy sima hétköznap is sikítófrászt kap az ember, mert veszélyes. De megszorozva ezt 2000+ futóval, akik arra várnak, hogy elfoglalhassák a rajtzónát, hát... Mindenesetre nem történt bringás általi futó gázolás.
Kicsit ugorva az időben, mindenki elhelyezkedett a rajtvonal mögé, hogy részt vegyen a közös indításon (ezt már nem húzom le, mert akkor olybá tűnne, hogy töknek mentem el, ha ennyire utáltam, de egy szakaszos indítás jobb lett volna szerintem). Magyaráztak a pályaútvonalról, meg rápillantottam én itthon a térképre, de elég zavaros volt nekem - bár tuti, velem van a baj. Külön felhívták a figyelmünk arra, hogy hol válik szét a 6,5; 12; 21 km-es táv, a várnál kinek kell balra és kinek kell jobbra fordulni. Mondom, csak nem tévedek el, max. az útvonalon fellelhető sárga mellényes segítőket kérdezem meg. Start után jött a futás, nem volt gond, a szurkolók bíztattak, stb. Viszont nem sokkal később már átkoztam magam, hogy nem szenteltem több figyelmet a pályatérképnek. Ugyanis brutális arconcsapásként ért a tudat, hogy fel kell futnom a várba! Ezt csak magamnak köszönhetem, de annyira elpunnyadtam futásügyileg itthon, hogy egyszerűen nem izgatott a pályaútvonal. "Biztos síkon lesz az!", gondoltam én. Hát, pofára estem átvitt értelemben! Amúgy se szoktam hegynek föl futni, ugyanis Soroksár nem bővelkedik a hegyekben, de ahol lakom még a dombokban se sűrűn. De erre a jövőben valamit ki kell találnom. Ígyhát egy darabig kocogtam felfelé, vészesen lassulva, égett a combom, égett a vádlim, égett a fenekem is már, aztán úgy döntöttem, túl hosszú az út felfelé a Várba, én felsétálok. "A terepfutól is felsétálnak a hegyre, lefelé meg futnak és így behozzák az idejük!", mondtam magamban. Ahogy elhúzott a mezőny mellettem, vártam a lassabb futókat, akikkel majd együtt futhatok. Gondoltam a főraj a gyors futóké, de csak van 10-20 lassabb futó is. A probléma ott kezdődött, hogy nem voltak lassabb futók. Hátrafordultam, hol vannak ők, és a záróbusz nézett velem farkasszemet. "Óóó, a francba!" Fordultam vissza. Futni kéne. Igen ám, de az emelkedő felénél jártam és tudtam, hogy nem fogok tudni anélkül felfutni, hogy össze ne esnék, de minimum el ne hánynám magam. Azért valahogy a záróbusz előtt elértem a csúcsot, ott már tudtam futni és lefelé menet a várból ki is pihentem az emelkedőt. Közben összeálltam egy másik futó nővel, szerencsére ő is beszélgetős fajta volt, mint én és így nem zavartam a folyamatos pofázásommal, így eldumálgattunk, miközben futottunk. Leérvén sokkolt a szmog, de a rakparton a Duna mellett már simán ment minden.
Nem mondom, ki voltam már, mint a kutya - aki nem eddz rendesen ugye - mikor végre feltűnt a távolban a célkapu. Oh yeah! Viszont a némaság is feltűnt.... hol vannak a hű szurkolók, akik biztatnak? Üres volt a felső rakpart... Ez kicsit csalódás volt. Ugyan lehet, egyelőre nem sok versenyélményem van még, de a Vivicittán a teljes útvonalat lefedték a szurkolók és ezerrel biztattak. Itt meg némaság volt, egy-egy csoport feltűnt és biztatott, illetve az utat jelző segítők is biztattak nagyon. Nem tudom, mi lehetett az oka a szurkolói hiánynak, talán, hogy este volt már.... de nyár van, azt hittem, hogy egy nyári estén egy éjszakai futóverseny elég vonzó, hogy legyen szurkolótábor. Na mindegy, rendületlenül mentünk tovább. Ekkor még nem tudtam, hogy egy brutálisan nagy tévedés felé futok.
Elérvén a startkaput és korábbról emlékezve még a start előtt elmondták, hogy visszafele nem a kapun fogunk átfutni, hanem a színpad előtt. Mondom nem baj, gondolom a cél ettől még egy vonalban van a kapuval. Szóval közeledem a kapu felé, meglátom az órát: 45 perc! OMG watt?! Kurvajó vagyok és mindjárt itt a cél! Belesprinteltem, ordítoztam átmentem, vége....! És ekkor kedvesen felvilágosítottak, hogy nem, még van 1 km hátra és ott a fordító előttünk.... Úristen, ez nagyobb pofára esés volt, mint a Budai várba való felfutás..... leszegett fejjel futottam tovább, de szívem szerint már feladtam volna. Hogyha nincs ott a futótársam, fel is adom és végig sétálom. De mentünk tovább. Ugyan mantráznom kellett, hogy már nem állunk meg, már nem állunk meg, pedig nagyon szerettem volna megállni, de nem álltunk meg. A fordító jól jelezve volt, a segítők is hangosan mondták, hogy 6,5 illetve 12 km itt fordul és biztattak. Az utolsó szakaszon kettesünk kiegészült még egy futóval, így hárman kocogtunk tovább, oszloptól oszlopig, autótól autóig (amit hangosan felkonferáltam - istenem, miért nem tudom befogni a szám) míg végül csak átfutottunk, immár ténylegesen a célvonalon. Mi lett a végeredmény? 293 futóból lettem a 290., de 2 perccel jobb lett ez a futásom, mint a 7 km-es Vivicitta. Mindezt úgy, hogy nem edzettem rá. Boldog lehetnék így is, hisz tényleg minimális futással, az emelkedőt leszámítva végigtoltam az egészet, de 3 hellyel az utolsó előtt lenni azért nem öröm, de ezt is csak magamnak köszönhetem. Többet kell, becsületesen és jobban edzenem. Csak egyedül kicsit nehéz, és minden olyan rohadt messze van tőlem. A szerdai futóklub is jól hangzik, de laza másfél órát kéne utaznom, hogy odaérjek, ami azért valljuk be, nem öröm. Úgyhogy marad az egyedül edzés, mert úgy tudom, Soroksáron nincs nagyon társam, akivel lehetne futni.
A célvonal után csatakosan, enyhén remegő tagokkal mentem átvenni az érmemet, amit már nagyon vártam, hisz első futós érmem! :D Ekkor mondták, hogy a 6,5 km-t futók érmei elfogytak, bocs. Mi majd egy hét múlva kapjuk meg őket. Postán. Talán ekkor csalódtam a legnagyobbat. Mert 1 hét múlva postán megkapni nem épp ugyan olyan, mintha helyszínen, a harcból frissen kikerülve győztesen, jól megérdemelten a nyakadba akasztják és boldogan, büszkén dagadó kebellel elsétálsz, főleg, hogy első magamnak szánt érem ez. Ha sokadik lenne, na bumm, így történt. De ez így fáj. De az elfogyó érmeket és pólókat többen is nehezményezték.
Összegezve: nem feltétlen futnám újra. Azt hittem nagy, vidám buli lesz, sok szurkolóval, jó hangulatban, de nem egészen így történt. Az, hogy alig voltak szurkolók eléggé lehúzott - persze, lehet, csak engem. Ellenben hiába aggódtam azon, hol kell lefordulni, hol a fordító, minden ki volt táblázva és mindenhol kaptunk segítséget is a segítőktől, nagyon korrekt volt ez a része a dolognak, nem tévedtünk el. Más futók nehezményezték a kevés WC-t, ebben nincs tapasztalatom, ahogy az elfogyott pólókban sincs, bár az én M-s pólómat is használhatnám hálóingnek, de nem cseréltettem ki, mert lusta voltam, jó ez. Az elfogyó érem, mint mondtam nagyon fáj. Talán ha ezeket a hibákat küszöbölik és sikerül több embert szurkolónak csábítani, akkor újra mennék, felkészültebben.