Hááát, ez tulajdonképpen nagyon jó lett volna. Oké, nagyon jó volt, csak az én körülményeim némiképp nehezítették a helyzetet.
Akadtak túratársaim is Lackó kolléganője és az Ő lánya személyében. Ja, hogy ne legyen egyszerű már pénteken este hőemelkedésem volt, meg úgy éreztem magam, mint akinek 40 fok körüli a láza. Na, igen, támad a B-vírus (ejtsd bölcsőde-vírus).
Dehát már megígértem, hogy megyünk. Nekik tulajdonképpen ez az első ilyen. Szóval nagy volt az izgalom. Mivel én vezettem a Kodát (ahogy Marci mondja), így még izgalmasabb volt. De végül oda és vissza is sikerült jó sávba besorolni a lámpás körforgalomnál. (Jó jel.) Csak diszkréten sikítoztam, emlékeztetendő magamat, hogy "Sávváltás", mert én készültem, kérem.
Korán érkeztünk a helyszínre, mert egyrészt az elején akartam mindenképp indulni, másrészt meg rutintalanságom okán nem tudom megbecsülni, hogy mennyi idő alatt érkezünk valahová autóval.
Kicsit még beszélgettünk az autóban, megosztottam arra vonatkozó elképzeléseimet, hogy én mennyi vizet és ennivalót szoktam vinni. Keveset, de most is elegendőnek bizonyult, sőt még bőven hoztam is haza belőle, meg abból is, amit menetközben adtak.
7.5 km, 15 km és 28 km volt a választható táv. Ekkor még vagány voltam, és gondoltam, hogy a 28 km nem okozhat gondot. 17-18 km-nél már gondoltam, hogy bizony, de. Legalábbis ilyen, nem tökéletesen egészséges állapotban.
Az idő nagyon jó volt, eleinte felhős, így nem melegített túlzottan a Nap, én nem fáztam, de kissé jobban fel is öltöztem, mint futáshoz. Később meg szépen sütött a Nap, még kellemesebb lett így a hőmérséklet.
Hamar megtaláltuk a dorozsmai suli sportcsarnokát, ahol a rajt és a cél volt. Kitöltöttük a nevezési lapot, és pontban fél nyolckor lehetett is menni nevezni. Jól jártam mert A. befizette a nevezési díjat, amíg én biztonságosabb parkolóba tettem a Kodát.
S aztán már indultunk is. Szokásos szép szervezés volt, adtak térképet, hátulján leírást, elvileg turista útjelzést kellett követni, de azt ritkán láttuk, nem is nagyon figyeltük, mert az előttünk haladókat néztük. Tőlük nem nagyon maradtunk le, bár volt ahol megelőztük Őket, később visszaelőztek, aztán mi értünk a célba hamarabb. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna.
Kritikusabb helyeken, ahol útelágazás volt, vagy át kellett menni a forgalmas út másik oldalára, ott mindig voltak szervezők, akik útbaigazítottak bennünket. Eddig 4 km-t betonon, 3.5-et pedig földúton tettünk meg, ami teljesen száraz volt, illetve néhol homokos, de annyi szárazság meg nem volt, hogy porzott volna.
A második ellenőrző ponton forró teával, lila hagymás zsíros kenyérrel és élőzenével! vártak bennünket. Az élőzene az teljesen komoly, egy bácsi hegedült, a fia pedig tekerőlantozott.
Eddig megtekintettük az Alföld ébredező tanyavilágát, továbbhaladva pedig a zsombói láperdőből is kaptunk némi ízelítőt. Ekkor már éreztem, hogy méretes nagy vízhólyagok lettek a talpamon, sarkamon. Ez teljesen meglepetésként ért, hisz ebben a cipőben futok-gyaloglok (ejtsd: kocogok-sétálok) augusztus óta. Szóval ez érthetetlen, hogy most miért, ha eddig nem. Ez azért eléggé fájdalmas volt. Pedig a zokni is szokásos, nem új. Visszafelé az egyik a talpamon ki is pukkant, hát volt már szebb élményem is…
A láperdő után beértünk Zsombóra, ahol már bicikliúton haladtunk tovább, miközben elmentünk a Rúzsa Sándor Csárda mellett. Majd kicsit nézegettük még a falu házait, miközben a korábban minket megelőző futók már visszafelé igyekeztek.
Hamarosan megérkeztünk a fordítóhoz, ahol kaptunk vizet, nápolyi-szeletet, kis csomag kekszet, és indultunk visszafelé. Sikerült két jókiállású palántafúrót beszerezni a helyi gazdaboltban, aztán tényleg a hazavezető ösvényre, avagy bicikliútra léptünk, mely ugyanaz volt, mint odafelé. Innen aztán már csökkent a távolság, mégha lassabban is, mint eddig. A vízhólyagjaim igyekeztek fájni, én meg igyekeztem úgy lépni, hogy ez ne sikerüljön nekik. A lényeg innen már az volt, hogy folyamatos mozgásban legyek, éreztem, nem tenne jót, ha megállnék, nehéz lenne újraindulni. A visszaúton már kevesebbet beszéltem, ámbár egyébként se vagyok szófosó-típus.
Rádiót hallgattunk, hála a modern technikának, hogy ezt megtehetjük. Találkoztunk ismerősökkel. Én meg csendben egyre lassultam. Néha hősnek éreztem magam, aki lábon kihordott egy infarktust, de legalábbis szorító szívtáji fájdalmat véltem felfedezni magamon. Egészen addig, amíg itthon rá nem jöttem, hogy ezt én bizony jobb oldalon érzem, holott a szívem nekem is a bal oldalon dobog, kivéve ugye a situs inversus totalis esetét. Olyanom meg ugye nincs, avagy nem tudok róla, szóval még ezt az eshetőséget is számba kellett vennem.
Az utolsó két-három kilométeren A. kétszer is szólt, hogy menjek kicsit gyorsabban. Én meg mondtam, hogy egy kicsit elfáradtam. Szegény, attól félt, még pénteken, hogy nem tudnak majd lépést tartani velem. Nohát, Ők bizony bírták volna gyorsabban is. Én meg legnagyobb meglepetésemre nem. Pedig eredetileg 10 perc/kilométer alattit terveztem… Muhaha… Ehhez képest ugye 12.30 lett…
Beérkezéskor kaptunk két csokit, két kis csomag kekszet, én bedöntöttem két pohár vizet is. Jóvá írattuk a négy pontot a kártyánkra, ugye irány az olimpia szellemében. Tehát megvolt a Kaja, pia, olimpia.
Miután itthon regisztráltuk a kártyát, kiderült, hogy csak két pont van rajta, de mér, de mér?
Persze, ha már tavaly is lett volna kártyám, akkor már több pontom lehetne, ha meg a nagynénémnek áramszedője lenne, akkor ő lenne Pesten a villamos, na mindegy…
Lesz még olimpia máskor is…
Szóval, szóval 7 óra volt a szintidő, sikerült hivatalos idő szerint 5 óra 50 perc alatt teljesíteni a távot. Királyság különben. Főként, hogy a 26. kilométer környékén már meg akartam lengetni a fehér zászlót (slusszkulcsot) hogy hozzák ide elém a Kodát, mer én innen tapodtat se, de sehova. Aztán miután ezt végiggondoltam, legyűrtem a kezdődő infarktust is, és lopva figyeltem a 10 métereket a Geonautén, és számolgattam is.
A. mondta, hogy még nyújtani kéne, hazaindulás előtt, így én akkor benyújtottam a felmondásom. Majdnem, de tartottam magam. Valahogy csak haza kellett még érni. Ez sikeresen megtörtént, lámpás körforgalom megvolt.
Nem volt itthon a családom, így én beültem a fotelbe, és néztem ki a fejemből, némi szédüléssel megspékelve. Aztán minimálkaja, bedőltem az ágyba, kicsit később 38.1-et mutatott a mérő, de akkor már a hidegrázás is játszott.
Hát, így…