A 25 kilométer, na az, messze van… Az autóval is messze van. Depláne, ha én vezetek. Mondjuk ezt azért sejtettem. Ennek ellenére valami fura izgatottság lett úrrá rajtam, amikor az Üzenőfalon olvastam a Yours Truly Halfról. Végülis február 25-én van a szülinapom, milyen jó is lenne 26-án ennek örömére 25 kilométert futni. (Nóóóómális, Margit?) De én Melinda vagyok… Persze, milyen szép lenne annyit futni, ahány éves vagyok, de hát ahhoz én már túl öreg vagyok… (Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, bár a fiam múltkor parapetnek hívott…)
Szóval, jó lesz ez nekem februárra. Ez kb. másfél hete volt. Akkor még fájt a lábam, de már egyre kevésbé. Aztán a vezérhangya dolgozott tovább. Viszonylag rövid idő alatt eldöntöttem, hogy január 29-én is lefutom/lesétálom a 25 kilit. (Nem, nem vagyok normális.)

Háát, 13 kilométert ugye már futottam. 25 kilométer meg tulajdonképpen kevesebb, mint kétszerese. Egészen pontosan: 1,9230769230769230769230769230769-szerese. Jó ezt tudni. Főleg, ha az ember lánya valahol az agya mélyén mégiscsak matematikus-féle.

Veszítenivalóm nincs, nem megyek messzire, így legfeljebb hamarabb hazajövök, ha mégse bírom, vagy nagyon elkezd fájni a lábam.
5 órahosszát szántam a dologra. Az ugye 12 perc/kilométer. Ennyibe tuti bele kell férnie, ezt a HTMV-ből kiindulva azért sejtettem.
Szombaton délelőtt csokit vettem vasárnap reggelre. (Nem, nem ettem meg hamarabb.)
Délután meg lebuktam, mert Lilla hívott, hogy menjek Vele bicajjal, így kénytelen voltam elmondani, mit tervezek. J

Aztán még volt egy affér szombat délután. Merthogy elestünk biciklivel. Ha egyedül vagyok, nem olyan nagy baj, csak Marci is a hátam mögött volt. Még szerencse, hogy egész jól tompítottam a beérkezést a könyökömmel. Ez fáj némiképp. Viszont nem voltam biztos abban, hogy Marci mennyire ütötte meg magát, persze, rögtön elkezdtem félni az agyrázkódástól. Még öt órányit parázhatok.

Ezért aztán már 4 óra 30-kor felkeltem, hogy mihamarabb hazaérjek. Reggelizés, csak minimálisan, csokik, kávé, víz, újságolvasás, öltözés.

5.45-kor indultam. Amíg sötét volt, addig a falu utcáin futottam fel-alá, kb. 6 kilométert, vagy egy kicsit többet. Aztán már világosodott, így kimerészkedtem a faluból. 17 kilométerig! meg sem álltam. Akkor befigyelt egy pisilés, minimális séta, cipőkötés. Kicsit nehéz volt újraindulni, de nem annyira, mint amire számítottam. Amikor már csak 10 kilométer volt hátra, akkor már azzal biztattam magam, hogy ennyit már sokszor futottam.
Tulajdonképpen még ekkor is meglepően gyorsan teltek a méterek. Gyorsabban, mint amire gondoltam. Mármint érzésre. 16 kilométerig 8 perc/kilométer alatt volt az időm.

18 kilométer körül megint sétáltam, maximum 300 métert. Jobban éreztem magam, illetve könnyebbnek a futást, mint amire számítottam. Aztán 21 kilométer után a rémálmomat láttam bekövetkezni. Mármint agyrázkódás-ügyileg.
Ugyanis jöttek Lackóék szembe autóval. De szerencsére csak azért, mert aggódtak, hogy hol vagyok már. Ugyanis kissé sejtelmes voltam, így végül Lackó azt hitte, hogy tíz kilométert futok, és azt hitte már ülök az út szélén ennyi idő alatt, bedagadt bokával.

Kb. 2 percig tartott a beszélgetés, aztán még tovább futottam. Már csak kevesebb, mint 2.5 kilométer volt hátra, amikor elkezdtem sétálni, és onnan már végig sétáltam. Kicsit fáztam, így jó, hogy szinte hamar hazaértem. Bár a végén már minden tíz métert számoltam, meg örültem.
Így 25 kilométer/ 03:39:32.

Hát így…

Meli vagyok. A gátonfutó. Ja, meg volt időm kigondolni, hogy mit írjak a

blogbejegyzésbe. Éppen 5 óra 14 percig gondolkodhattam rajta.
Hááát, az elindulás nem volt annyira egyszerű. Már napokkal korábban

olyan dolgokon gondolkodtam, hogy vajon mekkora sár lesz. Meg

kérdezgettem Anyut, aki Szegeden lakik, hogy mennyi eső esett arrafelé.

Szóval, GÁTlástalanul készültem fejben a megmérettetésre. Meg persze

csütörtökön, pénteken már nem futottam. Meg elgondolkodtam olyanokon, hogy

frissítés, glikogénraktár, laktátküszöb. Eheeheehe... Azt tudtam, hogy

fél liter sistiris vizet viszek, mert többet nem vagyok hajlandó cipelni,

meg persze péksüteményt, csokit. Nyilván a glikogénraktár miatt. Tegnap

este még volt itthon egy csörténk cipő ügyben, melynek folyományaként azt

mondtam, hogy menjen a gátra, akinek két anyja van, én maradok itthon.

Hát, kár lett volna kihagyni.
Ja, a másik parám az volt, hogy egyszercsak besötétedik, én meg ott félek

majd a töltésen. Vittem fejlámpát. A tartalék elemeket itthon hagytam,

mert nehogymán annyit cipeljek. Ja, vittem GPS-re alkalmas készüléket is,

eltévedés ellen. Hát, készültem.
Elolvastam tegnap egy csomó túrabeszámolót. Volt benne olyan is, hogy

akadtak többen, akik eltévedtek a harmincason. Na, mostmár volt bőven

mitől tartanom... Elkavarás, sötétség, sár, meghogy tönkremegy a cipőm.
Még fél tízkor felhívtam az illetékest. Nyilván ma délelőtt, nem tegnap este… Mert a kiírásban 8-a, szombat

van. De ugye akkor most nyolcadikán vagy szombaton? Milyen jól tettem,

hogy telefonáltam. Kiderült, hogy tényleg ma van a túra. Ezenkívül

azonban az is kiderült, hogy már tízkor el lehet indulni. Királyság.

Akkor adhatok egy pofont a korai sötétedésnek. El is indultunk. Így 10

óra után pár perccel már a Gimnáziumban voltunk. Ott még a becsekkoláskor

lehetett kicsit mosolyogni:

Bácsi: - Ezt ide írod, haladjunk, hagy induljanak. Miért csinálsz úgy,

mintha most lennél itt először?

Néni: - Mert most vagyok itt először...

Bácsi: - Maguk Kübekházáról jöttek? Akkor magának Szegedről kellett volna

indulnia és oda is érkezni.

Én: - Bruhaha, csak az én fizikumom nem bír el egy 90 kilométeres

túrát...

Szóval 10 óra 15 került indulási időnek a kartonomra, és nagyjából akkor

el is indultam. A Geonaute viszont nem. Kb. 2 kilométer múlva csak.
A célkitűzésem az volt, hogy szintidőn belül végigmenjek, ami ugye nyolc

óra. Kicsit szigorúbb célom az volt, hogy 10 perc/kilométer legyen

maximum. Tehát öt óra. Persze, akkor még nem tudtam, hogy valójában nem

30 km, inkább 32 kili a táv.

Azonkívül, hogy számolgattam, hogy tényleg tartom-e a max. 10 percet

kilométerenként, különösebben mást nem is csináltam. Megtaláltam a

megfelelő töltést. Időközben azt is megláttam, hol lehet eltévedni.

Merthogy a 90 kilométeres túra a híd előtti töltésen érkezik Makóra, a

30-as meg a híd után indul Szeged felé.

A korai időpont miatt egy jó darabig egyedül mentem, se előttem, se

mögöttem senki.
Aztán persze többen elszaladtak mellettem.

Igazán üde színfolt voltam a futónadrágos, vékonylábú sporik között, én a

vastaglábú, tréningnadrágos, pufidzsekis, kötöttsapkás, hátizsákos.

Bokáimon egy-egy fényvisszaverő csíkkal. Amik nem a sötétség miatt

kellenek, hanem, hogy ne rugdossam futás közben a nadrágom szárát. :-)))

Aranyosak voltak a futók, mindig mondták, hogy Hajrá-hajrá. Meg a végén,

hogy már nincs sok, csak nyolc kilométer.

Egyszercsak arra döbbentem rá, hogy nyilván öt-hat kilométert

átaludhattam, mert elérkezett az érintési pont.
Ugye a klasszikus, tea, csoki, bély. Kicsit zavarodott voltam, hogy akkor

most jó helyen vagyok-e, vagy mégis ez egy másik töltés. De kiderült,

hogy csak az ellenőrző pont jött idébb. Közben eszembe jutott, hogy

valamelyik beszámolóban olvastam tegnap, hogy még Playboy magazin is volt

valamelyik ponton. Itt nem volt, de különösebben nem hiányzott.

Volt tea, forró, csoki helyett alma vagy narancs. Meg bély.,

természetesen. Biztos fura volt az arckifejezésem, mert az egyik spori

arrébb rakta a hátizsákját, hogy le tudjak ülni. De nem ültem le inkább,

mondván, hogy akkor rosszabb lesz. Megittam a 3 dl tűzforró teát,

elraktam az almát a hátizsákba, meg a kartont, amin akkor már rajta volt a

bély.

Még a töltés mellett két szép tehénkének mondtam, hogy nagyon szépek, és

már uzsgyi indultam is tovább.

Itt még bírtam néha futni is. Nézegettem az út menti kilométerköveket, amik kb. 100 méterenként voltak, meg kb. 3 másodpercenként a Geonautet, és folyton számolgattam, hogy még tíz perc alatt vagyok-e.

Egyszercsak ismerős lett a környék. Gecachingelés ürügyén már jártunk erre. Itt már betonos út volt. Aztán jött egy újabb aha-élmény. A töltésnek azon a részén, ahol már újra földút van, sokszor futottam még zsenge lánykoromban. Kb. 21 éve. Téli edzéseken, nyáron meg eveztünk a Tiszán. Viszont itt belémhasított a felismerésem, ha én tényleg ott vagyok, ahol gondolom, akkor a híd innen még nagyon messze van. Pontosabban azt gondoltam, hogy b@szott messze, de mégiscsak úrinő vagyok. Ahhoz képest egész hamar elérkezett.
Azt gondoltam, hogy innen még végigmenni a Felső Tisza-parton nagyon hosszú… De aztán már nem is tűnt annak. Végre megláttam a sárga épületet, és bíztam benne, hogy jó helyen járok.

És igen. Bély. nem volt, itt már, de bejegyzés igen. Kaptam finom levest, kenyeret, forró teát. Egyre jobban fájt a vádlim, éreztem, lehet, hogy görcsölni fog.
Közben kaptam kitűzőt, emléklapot. Az nem biztos, hogy végigmentem a túrán, mert az emléklapon egy a betűvel rövidebb név szerepel.
Ettem, ittam, aztán siettem kifelé, hogy várjam a családomat. Közben diszkréten nyújtottam a vádlim az út szélén, és máris jobb lett a helyzet.

Megérkeztek, beültem az autóba, és elhaló hangon még Magne-B6 iránti vágyamat fejeztem ki.

Hát, így…