Gát újratöltve, azaz Meli vagyok a gátonbicajozó. Még jó, hogy mifelénk ennyi gát van… Mert ez egy másik, nem az, mint múltkor. Volt nekünk 1879-ben egy Nagy árvizünk. Kis történelem, ez milyen durva már:
Amikor a Nagyvíz előtt 100 évvel tűz pusztított Szegeden, született egy jóslat: az emberek azt mondogatták, hogy Szeged akkor épül fel újra széppé, ha a halottak visszatérnek a városba. A katasztrófa napján a víz felszaggatta a temetőkben a sírhantokat és "egyszer csak azt látta a töltésekre menekülő népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utcákra." (Jókai Mór szavai) Ezután külföldi segítséggel újjáépült Szeged.
A Petres-79 Kerékpáros Teljesítménytúra tehát ennek a nagy pusztításnak állít emléket. Immáron ez volt a 15. alkalom. Én 2006-ban voltam először, igaz, akkor módosított útvonalon, mert nagyon vizes volt a töltés, így nem lehetett rámenni.
Aztán 2007-ben már Lackóval bicajoztunk ezen a klasszikus útvonalon. A következő évek kimaradtak, mert mindig írtam a diplomamunkámat. (Nem röhög, sokáig tartott, de nem is lett túl jó. De nem másoltam, hanem kemény saját munka volt.)
Már kb. másfél hónapja lezsíroztuk Marci felügyeletét, hiszen ő maximum 35 kilométerig van hitelesítve a gyerekülésben, de azt se mindig tűri jól. Értelemszerűen a saját maga által biciklivel megtett táv még egyelőre elenyésző.
Hét közepétől aggódva figyeltem az időjárás előrejelzést, hiszen folyton esőt mutatott vasárnapra is, és azt megelőzően is. Ehhez képest elhanyagolható eső esett csütörtökön meg pénteken, vasárnap pedig semmi. Akkor még nem gondoltam, hogy a szél viszont nem lesz a barátunk.
Vasárnap hajnali fél háromkor Marci úgy ébredt, hogy azt kérdezte: „Anyu elment futni?” Hát, igyekszem a sportos életmódot természetessé tenni Neki, bár egyelőre csak gondolatban. Némi nézeteltérés után elaludt, én kiköltöztem a kanapéra.
Reggel szokásos reggeli, csoki vásárlás, bicajok a tetőcsomagtartóra. Én egy 17 éves kínai típusú montival nyomulok, és 17 (inkább 20) kiló súlyfelesleggel. Csak az érdekesség kedvéért. Természetesen macinaciban, cicanaciban, pufidzsekiben meg télisapiban. Lábamon fényvisszaverő csík, de csak egy, mert a másik elkallódott. Másik nadrágszárra csipesz. (Nem röhög.)
Nyolc óra előtt kicsivel érkeztünk a rajt helyszínére, a Kálvária térre. Elég sokan voltunk, szép számmal gyülekeztek kerékpáros ruhások is, fejvédővel, komoly bicajokkal. Ismerőst is találtunk, megbeszéltük az arra a napra rendelt geoládázás mikéntjét. Mert azt is beterveztük.
8.05-kor, regisztráció után elrajtoltunk, Kálvária sugárút, Tisza Lajos körút, Huszár Mátyás rakpart, Felső Tiszapart, rá a töltésre, avagy gátra. Innen gátlástalanul haladhattunk volna, követve a töltés kanyarulatait, de a már-már orkán erejű szél ebben jócskán gátolt. Így aztán repesztettünk 10 km/h sebességgel, bár ahogy Lackó mondta utólag, volt az 9.5 is. Az út száraz volt, de nem porzott, zömében földút volt a gáton. Lassan, de biztosan haladtunk előre, keveset beszéltünk. Figyeltem, hogy vajon tudjuk-e teljesíteni szintidőn belül, de úgy nézett ki mindig, hogy igen. 6 óra szintidő/63.6 km.
Deltába illő küzdelmünk után egyszer csak megérkeztünk az emléktáblához, melynek tanúsága szerint 1879. március 5-én Petresnél bekövetkezett a töltésszakadás. Szeged akkor 6000 házából kevés maradt épen. A túloldali bozótosba bemászva megkerestük a geoládát, ami hamar meglett, logoltunk, aztán folytattuk utunkat tovább. Végülis tolószél volt, csak éppen visszafelé tolt, még egy darabig. Pár kilométer után beértünk Dócra az ellenőrző pontra. Itt kaptunk sistiris vizet meg csokit lehetett választani. A magunkkal hozott csoki maradékát is megettük, majd jó szélben reménykedve rákanyarodtunk a Szegedre vezető országútra. Felüdülésként hatott, hogy lehetett haladni, Lackó ment elől egy darabig, én meg csak utaztam a háta mögött. Később kicsit görcsölni kezdett a combja, így átvettem a vezetést.
Keresztülhaladtunk Sándorfalván, be Szegedre, én már Szeged előtt elég fáradt voltam. Különösebb esemény nélkül célba értünk. A Geonaute szerint 4 óra 53 perc 12 másodperc alatt, tehát bőven szintidőn belül, 65.52 km-t tettünk meg. Az idő bruttó, hisz ládáztunk, egyszer pisiltem, ellenőrző ponton néztünk ki a fejünkből. A távolság is, mert lementünk a ládáért, meg visszamásztunk, így még szint is volt benne. Kaptunk emléklapot, kitűzőt, ásványvizet, jövőre Veletek ugyanitt, meg minden…
Aztán én beülhettem a kocsiba, azzal a felkiáltással, hogy úgyse tudok segíteni felrakni a bicajokat a tetőcsomagtartóra…
Hát, így…
:D én azért röhögtem :) Bocsiii ;)
Klassz túra lehetett, a "szint" ellenére tök jól megcsináltátok! Gratula, jó írás :D