Nem igazán akartam belefogni a blogozásba, de az Ultrabalaton kapcsán megírtam élményeimet segítő szándékkal, hátha valaki ötleteket meríthet belőle. Nekem is jó volt olvasni mások beszámolóját, ez is motivált. Azóta néha ránézek a blogokra és a bejegyzésekre, és azt látom, hogy sok a futást most kezdő, vagy az eredménytelenség miatt motiváltságát vesztett futónak kellene biztatás, vagy egy jó példa. Nem vagyok edző, sem az, aki meg akarja mondani a tutit, inkább csak leírom az én futó pályafutásomat, hátha tanúságos lesz.

Úgy öt évvel ezelőtt (43 évesen) egy őszi délutánon rájöttem arra, hogy nekem kell valami rendszeres mozgás. Igaz, hogy addig is minden évben részt vettem a Kinizsi 100 nevű teljesítménytúrán, és azzal áltattam magam, amíg ezt meg tudom csinálni, addig az edzettségemmel nincs semmi baj. Ment is 18-20 óra alatt, alaposan elfáradtam, napokig kínzott az izomláz, de büszke voltam magamra. A Kinizsi 100 nem igazán nevezhető rendszeres testedzésnek.  Voltak olyan gondolataim is, hogy meg tudnám én a maratont is csinálni alap kondiból is (edzés nélkül), de szerencsére elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Biztos célba értem volna, mert bírom a szenvedést, de nagy csalódás lett volna.

Ebben az időszakban a munkahelyemen sem ment minden rendben, igazgatók jöttek mentek. Az állandó stressz rányomta bélyegét a mindennapjaimra. Elkezdtem esténként gyalogolni úgy 5-6 km-t. Ez így ment talán egy évig, majd úgy éreztem, hogy ez nekem kezd lassú lenni. Elővettem egy már eléggé lerongyolódott futócipőmet - amiben addig egy métert sem futottam - és elkezdtem futni. A táv nem igazán változott, maradt az 5-6 km és a heti 4-5 alkalom. Persze az embernek futás közben sok minden eszébe jut, természetesen a versenyek is. Elhatároztam, hogy felkészülök egy félmaratonra. Interneten találtam egy helyi versenyt, az időpont jó, olcsó a nevezés, és van még fél évem. Saját kútfőből kitaláltam egy edzéstervet: heti 5 edzés, 4x8 km, illetve a hétvégén egy hosszú: 14 km. Ez ment is rendesen, majd néhány hónap múlva emeltem a távot, és az alaptempót is. Eddig kb 5.30-6-os kilométerekkel futottam, erre próbáltam gyorsítani valamit. Az új táv 4x10 km, hétvégén 15 km. A verseny időpontja közeledett, és tartottam egy főpróbát: teletömtem magam szőlőcukorral és csokival, majd irány a félmaratoni táv. Nagy meglepetésemre jól sikerült! Eljött a verseny, és az is nem várt eredményt hozott. A fájdalom tűrését a Kinizsi 100-on már megtanultam, ezért a versenyen ki is adtam magamból mindent, és 1 óra 30 perc 25 másodperccel értem célba. Nagy dilemma volt számomra, hogy konkrét időeredményeket írjak-e, mert tudom, más milyen sokat edz akár a 2 órás félmaratonért is, nekem meg elsőre ilyen jól sikerült. Biztos, hogy a hosszútávfutás részben alkat kérdése is. Én szerencsére nem vagyok túlsúlyos, de le tudtam adni 5-6 kilót az évek során (176 cm 69 kg) Úgy gondolom az időeredmény itt most nem fontos! A célba érés pillanatában már tudtam, hogy újra el fogok indulni egy versenyen, és 1 óra 30-on belől szeretném lefutni. Úgy gondoltam, hogy ha többet futok, biztos gyorsabb is leszek, és sikerül a tervem. Felemeltem az adagokat: 4x12 km, a hétvégi hosszú pedig 21 km. Ment is rendesen, de folyamatosan ugyanabban a tempóban futottam. Próbáltam én gyorsítgatni, de valahogy nem esett jól, ezért nem csináltam. Kinéztem a következő félmaratont, ami éppen fél év múlva volt. Úgy gondoltam itt majd megmutatom, mit tudok, mennyit fejlődtem. A végén már a hétköznapi futásokat is elkezdtem nyújtani 15 km-ig. Teltek múltak a hónapok, és eljött a március. Az első versenyem földúton volt, a második aszfalton. Minden ideális: szép idő, gyors pálya, jó erőnlét. A célba érve nem hittem a szememnek: fél év kemény edzésének eredménye 1 perc 2 másodperc javulás! (1 óra 29 perc 23 másodperc). Na, ez volt az igazi nagy pofára esés! Már tudtam, hogy valami nincs rendben. Bújtam az internetet edzéstervek után kutatva. Találtam is mindenfélét. Azt megállapítottam, hogy a fokozatosság elvét szépen betartottam, de a gyorsulás elmaradt. 2009-ben megismerkedtem Szalóki Robi ultrafutóval, és Ő ellátott tanácsokkal. A lényeg: ha gyorsulni akarok, résztávozzak, illetve fussak hosszabbat hétvégén! Először egy kicsit furcsa volt, hogy miért kell egy hosszútávfutó palántának résztávozni, de megfogadtam tanácsát. Beiktattam a következő edzést: 2.5 km bemelegítés, 25x200m gyors (fokozatosan gyorsuló tempóban, de max. 80-85%-on) 200 méter pihenőkkel, 2.5 km levezetés. Ősszel már „lazán” futottam az 1 óra 27-es félmaratont. Ettől az eredménytől vérszemet kaptam, és mivel már az év elejétől gondolkodtam egy maratonon is, újra emeltem a tétet: hétfő: pihenő, kedd: 2.5 km bemelegítés, 10x800 m, 400 pihenőkkel, majd 2.5 km levezetés. szerda: 15 km, csütörtök: 15 km, péntek: 15 km, szombat: pihenő, vasárnap 32 km! Jött a tavasz (2010) és az újabb félmaraton: 1 óra 19 perc 46 másodperc. A résztávozás meghozta az eredményét! Igaz, hogy növeltem a futott kilométerek számát is, de azt a tervezett maraton miatt tettem! Eljött az első maratonom is. Sajnos sóhiány miatt izomgörcsökkel küszködve értem a célba, de meg volt 3 óra 15 alatt. Ez is egy jó tapasztalat volt: enni kell sókeveréket és magnéziumot! Ekkor már nem ettem sem csokit, sem szőlőcukrot, mert átálltam a paleolit táplálkozásra, de ez egy másik történet. Tovább tartottam ezt az edzés intenzitást. Közben azt tapasztaltam, hogy az alapsebességem is fokozatosan javul. Ha betonon futotta, néha beálltam biciklisek mögé és velük nyomtan 1-2 kilométert. Ősszel már minden ment, mint a karikacsapás: második maraton 2 óra 59 perc 20! Belől vagyok 3 órán. Tegyünk rá még egy lapáttal! Ekkor beneveztem az Ultrabalatonra. Egy hét sem telt el és lesérültem! Teljes letargia! Újra bújtam az internetet és ekkor jöttem rá, hogy a pihenés legalább olyan fontos, mint az edzés! Volt részem benne, úgy másfél hónap után futottam újra, de már sokkal okosabban. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy már két hét edzés után úgy éreztem, hogy újra a régi vagyok! Az évek alatt lefutott sok-sok kilométerre emlékszik a szervezett, nem csak úgy, hogy kopik a porcod, hanem az erőnléted is egyre jobb és jobb, főleg, ha fiatal vagy, nem úgy, mint én. Ja, a 2010-es Kinizsi 100 már 14 óra 25 perc alatt megvolt. Élveztem, négy nappal utána már futottam. Ez is megerősített abban, hogy sokkal jobb edzetten, rendesen felkészülve nekivágni egy távnak, mint felkészületlenül. Ennek következtében természetesen megfordult bennem az a gondolat is, hogy visszavonom a nevezésemet az UB-ról (szerencsére nem lehet!), de végül nem ezt tettem, hanem beiktattam egy újabb edzésfajtát: 3 km bemelegítés, 20x250 m domb (felüljáró, mert nálunk nincs domb) 250 méter pihenőkkel, 3 km levezetés. Lassan összeállt bennem a kép: hosszú futások, résztávok és domb együtt fogják megadni azt az állóképességet, amit el szerettem volna érni. 2011 első félmaratonja vissza is igazolta érzéseimet: 1 óra 20 perc. Nem futottam ki magam igazán, mert két hét múlva Oxigén Maraton Debrecenben. Ezt már le sem merem írni: 2 óra 52 perc. Had ismételjem magam, nem a konkrét időeredmény a lényeg, hanem az elvek! Ezután jött még a Borvidék Félmaraton, ahol hasmenés és gyomorgörcsök között talán 2 óra 20 perc körül sikerült célba érnem, és még chip hiba miatt ki is zártak. Az akaraterőmnek jó edzés volt, de nem ajánlom senkinek, hogy betegen fusson. Újabb tapasztalat, bár az okos ember más kárán tanul, nekem ez adatott meg. A Kinizsi 100 edzetten már a „szokásos” volt (14 óra 25 perc), az UB-t meg már ismeritek.

Szerintem a lényeg:

-          Fokozatosság. Én pulzusmérés nélkül úgy állítottam be a tempómat, hogy becsukott szájjal, orron véve a levegőt tudjak futni hosszabb szakaszokat. Ha ez először gyalogos tempó (mint nálam is) akkor azt kell csinálni. Később, fokozatosan lehet gyorsítani, de annak az időszerűségét úgy is érezzük majd.

-          Ha gyorsulni akarsz, csak lassú futással, még ha emeled annak hosszát, akkor sem fogysz, sajnos gyorsítani kell. A résztáv, faltek, domb segíteni fog ebben, de ezt is fokozatosan kell elkezdeni.

-          Pihenés: legalább olyan fontos, mint az edzés. Idén télen is ki fogok hagyni egy teljes hónapot (remélem nem sérülés miatt).

-          Jó cipő! Ez igaz, nem edzéselmélet, de nagyon fontos! Tudom, hogy drága és nem illik 1000 km-nél többet futni egyben, de jót kell venni, és időben cserélni. Sajnos ezt kell leírnom, de én Angliából rendelem és nem a hazai gazdaságot pörgetem; de fele, kétharmad áron meg tudod venni, mint itthon, még a postaköltséggel együtt is.

-          Aki ambíciót érez magában, és eredményeket szeretne elérni, ne szégyelljen szakembertől tanácsot kérni. A futók kedves és jó emberek, segíteni fognak.

Remélem hasznos volt, amit leírtam!

U.i.: Elnézést kérek minden edzőtől, és sportszakembertől, hogy belekontárkodtam a dolgukba. 

Nem szeretek írni, de a verseny után eszembe jutott, hogy én is milyen izgalommal kerestem a felkészülés alatt a minél részletesebb élménybeszámolókat, hogy tanuljak a korábbi versenyekből. Pontosan leírni, hogy mit is érez az ember a verseny alatt, nem lehet, de megpróbálom a történéseket sorra venni. A 2011. évi felkészülésem egy téli sérülésem ellenére is jól sikerült. Éreztem, hogy jó formában vagyok, de ez a táv teljesen ismeretlen volt számomra. Korábban maratonnál hosszabb távot futva még nem teljesítettem. A nagy főpróbán a 28. Kinizsi százas teljesítménytúrámon egyéni csúccsal értem célba (100 km 2800 méter szint, 14 óra 25 perc). Már csak ki kellett pihenni a főpróbát és irány a Balaton. A verseny előtti héten csak szerdán futottam egy laza tízest, így szombatra már nagyon hiányzott a futás. Pénteken kettőre Tihanyban voltuk, elsőként vettem át a rajtszámomat, egy kis séta Tihanyban és Balatonfüreden a csepegő esőben, majd irány haza az üdülőbe Palóznakra pihenni. Kilenckor lefeküdtem, így négy óra körül már pihenten sikerült felébredni. Könnyű reggeli (zabpehely, alma, tepertő és izotóniás sókeverék és Magne B6) és irány Tihany. Némi bemelegítés után már el is jött a 6 órás rajt időpontja. Az időjárás szinte tökéletes (16 fok, kék ég, közepes szél). Az esélytelenek nyugalmával álltam be a több, mint 170 főt számláló egyéni indulók közé. Úgy éreztem, én mindent megtettem a jó eredmény érdekében, ennél többet sem időm, sem lelkierőm nem lett volna készülni. A tervem a következő volt: 5-5.30 közötti kilométerekkel futok, amíg bírom, majd lelassulok, és egyszer csak célba érek. Cél a 28 órás szintidő! Furcsa, de minden izgalom nélkül vártam a rajt pillanatát. Figyeltem az internetről már jól ismert „sztárokat”, Vozár Attila, Bogár János, Mazúr Béla, Szőnyi Ferenccel még volt időm néhány szót váltani, majd: RAJT! Gondoltam, hogy az első kilométerek gyorsan el fognak telni, így is volt! Az első frissítő pont után jöttem rá, hogy ez már „A” verseny, ahol csak magammal és a távval versenyzek. Kerékpáros kísérőm, Rácz Laci lelkesen követett, és leste minden kívánságomat. Élveztem a szép tájat, még az emelkedőket is, szépen lassan fogytak a kilométerek. Közben néhány ismeretlen ismerős (Debreceni Maratonról) rám köszönt, és váltottunk néhány szót futás közben. A frissítő pontokon nagyon kedvesek voltak a pontőrök. 25 kilométernél dupla magnézium pezsgőtabletta várt. Valahol itt jött az UB egyik legrosszabb, de talán a legszebb szakasza: murvás úton kellett futni (nem túl kellemes a talpnak), de az út szép gyepek és erdők között kanyargott. Úgy harminc kilométer után ettem néhány falatot. Nem álltam meg akkor sem, Laci előre ment az ellenőrző ponthoz, ott minden finomságot kirakott egy műanyag tálba (zabpelyhes süti, alma, aszalt gyümölcs és tepertő), majd odaérve átvettem tőle, és gyaloglás közben ettem meg. Ez is a taktikám része volt. Kiszámoltam, ha „csak” hússzor 5 percre megállok, az több mint másfél óra „veszteség”. Negyven kilométer körül valaki vidáman integetett az út széléről. Először nem ismertem meg, majd szépen lassan leesett a tantusz, hogy ő az a rokon, aki megígérte, hogy integetni fog ezen a szakaszon. Laci szólt, hogy meg van az első maraton 3 óra 35 perc alatt. Kicsit megijedtem, mert gyorsnak ítéltem a tempót, de mentem tovább. 45-nél kettő perc pihenő alatt lekentem a lábamat (Richtofit sportkrém), majd futás tovább. Sajnos ekkor már kezdte éreztetni hatását az aszalt gyümölcs és a sókeverék: hasmenés. Nem kellemes dolog ilyen hosszú versenyen, főleg a vége felé, ha nincs WC, és a szabadban kell leguggolva elintézni a dolgot, majd görcs nélkül felállni, de ezt is megoldottam egy egyéni módszerrel.  Jó volt látni az ötvenes táblát (izotóniás sóoldatot ittam, ezt és a dupla magnézium pezsgőtablettát váltogattam 25 kilométerenként), itt még mindig lazán ment a futás. Hetven felé közeledve kezdett melegedni az idő, és a szél is erősebben fújt, itt jött egy kis holtpont, ami inkább lelki, mint testi volt, bár már kezdtem érezni a lábamat is. A verseny során soha sem gondoltam a 212 kilométerre. Felosztottam magamban a távot 3x70 km-re, és ezeket a résztávokat vártam. Az álmom az volt, hogy az első hetvenet 7 óra alatt megtenni, a másodikat 8, a harmadikat 9 óra alatt. Kicsi letargiámból feldobott a 71.4 km-es részidőm: 6 óra 25 perc. Engedélyeztem magamnak 5 perc pihenőt, amíg lekentem a lábamat, és ettem néhány falatot. Itt már kezdtem azt érezni, hogy jobb futni, mint állni, mert ha állok, lemerevedek. A Balaton nyugati oldalát hamar letudtam, és már el is jött a déli part. Akkor még nem tudtam mi vár rám: hosszú, végeláthatatlan unalmas utcák és néhol erős oldalszél. Közben volt időm gondolkodni sok mindenen, elkövetkező versenyeken, hosszú futásokon, a megtett kilométereken. Lassan eljött a bűvös 100 km, részidőmön ismét bizakodással töltött el (9 óra 34 perc). Nyomtam tovább, és vártam a következő állomásokat. Kiderült, hogy Boglárnál van gyúrás. Mivel éppen szabad volt a „mester” ki is használtam, de mondtam, hogy maximum 5 perc lehet. Nagyon jól ellazított, ezzel a lendülettel el is futottam 140-ig. Megvolt a második 70 is, így a 140 kilométeres részidőm közel egy órával jobb volt, mint álmaim tervezett részideje (15 óra 8 perc). Sajnos itt már kezdtem érezni a „normál” fájdalmak (térd, itt-ott a láb, lábboltozat) mellett a bal lábam combhajlító izmát, kezdett bekeményedni. Unokatesóm, aki átjött Tihanyból komppal, és velünk biciklizett néhány kilométert, átgyúrta a lábamat. Irány tovább! Igaz, hogy volt egy olyan tervem, hogy innen már minden 10 kilométer első kilométerét gyalogolom, de úgy döntöttem, amíg megy a futás, addig nem gyalogolok. Sajnos a bal lábam továbbra is rakoncátlankodott, de futni még mindig tudtam. Kicsit rosszul esett a Kenesei emelkedő, itt a legmeredekebb részbe bele kellett gyalogolnom, de ezt is kihasználtam egy rövid vacsora erejéig. Lassan eljött a 170 km, ahol ismét gyúrni kellett, de még mindig tudtam futni, ha lassan is. Az út már egy kicsit változatosabb volt, így lassan, de biztosan fogytak a kilométerek. 180-190-200. Alattomos kis emelkedőkkel tarkított szép szakasz, itt már csak a lelke viszi az embert! Kettőszázat elhagyva (még mindig nem volt rossz a részidőm: 22 óra 16 perc) már éreztem, hogy nem tudom végig futva teljesíteni a távot. Balatonfürednél a Tagore sétányra fordulva meg kellett állnom (203 km), mert azt éreztem, hogy ha tovább terhelem a bekeményedett izmomat sérülés lehet belőle. Laci lemérte, hogy 5 - 5.5 km/óra sebességgel gyalogolok, ez elég lesz az utolsó kilenc kilométerre, hogy jó idővel beérjek. A vége már egy kicsit egy hosszú gyalogtúrára hasonlított, de a lelkes szurkolók így is tapsoltak, akkor még nem tudtam miért. Az egész út során egyszer sem kérdeztem meg, hogy hányadik vagyok, nem másokkal, hanem magammal és a távval versenyeztem. A tihanyi emelkedő leküzdése után már közel volt a cél, az utolsó száz métert futva tettem meg. Rokonok és ismerősök ovációja mellett értem el végre a nevemre szóló célszalagot. Beteljesült egy nagy álom: teljesítettem az Ultrabalatont, 212 km 24 óra 41 perc alatt! Kiderült, hogy 13. helyen értem célba! Annyira el voltam foglalva a célszalaggal, hogy elfelejtettem leállítani az időt, de az a 40 másodperc már nem számít. Megkaptam a teljesítésért járó emlékérmet, megittam egy alkoholmentes sört, készült néhány fotó, és közben váltottam néhány szót a családommal és néhány versenytárssal, de ekkor már csak egyetlen dolog érdekelt: irány a szállás és alvás! Előtte még kaptam egy profi gyúrást, de izomgörcsömön ez sem segített igazán. Talán 5 órát sikerült aludnom, de a jelentkező izomfájdalmak miatt sokszor felébredtem. Így utólag belegondolva szerencse, hogy nem aludtam át az eredményhirdetést. Először nem volt kedvem elmenni (mit keresek én ott 13.-ként), de a családom meggyőzött, és visszamentünk Tihanyba.

Egy dolog van még az Ultrabalatonban a teljesítés mellett, amit nem szabad kihagyni az az eredményhirdetés. Itt, mint kiderült nem csak az első hármat ünneplik, hanem a ceremónia végén minden teljesítőt név szerint felhívnak a színpadra, és együtt – állva tapsolva - ünnepel mindenki mindenkit. Kívánom, hogy minden futó álljon egyszer ott a színpadon, és hallgassa a tapsot és háttér zeneként Right Said Fred: Stand Up For The Champions című dalát, és biztos úgy fogja érezni, hogy akkor az a dal és a taps ott csak neki szól. Felemelő érzés, ezért (is) érdemes lefutni a távot!