A korábbi évek során a böszörményi futók egyik kedvenc állomásának számított Jászberény, mivel egy régi kedves futótárs a Zagyvamenti Maraton szervező csapatának, és a Jászberényi Triatlon egyesületnek a tagja. Viszont ilyen nagy részvételi arányra senki nem számított, főleg úgy nem, hogy előtte egy héttel Debrecenben sokkal közelebb lehetőség volt a félmaratoni táv teljesítésére. 13 résztvevő, és megannyi családtag, lelkes szurkoló karavánja reggel 6 körül indult útnak a „Futós Kocsma” elől.

Autós karavánunk megtörhetetlenül haladt a cél felé, a pihenő helyen történő anekdotázás után épp az autópálya lehajtónál tört meg a lendület. A fele társaság jó irányba, a másik fele kerülő útra tért le, viszont a kavarodás már csak Jászberény belvárosáig tartott, ahol ismét megtaláltuk egymást. Mint amikor a kis pontok megközelítenek egy célpontot, minden irányból és egyszerre érkeznek meg.

A sikeres parkolást követően felvettük a rajtszámokat, sorba álltunk a mosdó előtt, és megtámadtuk a ruhatárat, illetve az öltözőt. Jól észrevehető volt, hogy kezdi kinőni a verseny a kereteit, az utóbbi évek családias létszámát már jóval meghaladta az indulók száma. Nehéz ilyenkor megfelelő mértékben fejleszteni a logisztikát, pláne ha lehetőség, illetve anyagi keret sem teszi azt lehetővé. Ilyenkor a ruhatárban hegyekben álló táskákra, a mosdónál álló hosszú sorra, és a frissítőpontok néha szegényes, és a tömeg miatt kapkodós kínálatára gondolok. Persze az ár-érték arány nagymértékben megtérült a verseny során, ezek csak a későbbiekben javítandó, fejlesztendő kulcspontok. Viszont nem szeretnék olyan keresztbe álló szemmel a célban öntudatlanul kóvályogni, mint egy maratonistánk, akit valószínűleg a napszúrás kerülgetett. Szerencsére az öltözőben már kitisztult, viszont pont a lehűlés előtt érkező forróságra nem voltak teljesen felkészülve a szervezők.

A melegítés során szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába, de csodával határos módon sikerült összeállnunk egy csoportképre a rajtkapu alatt. Ezzel több embert sikerült megijeszteni, mert látványosan későn álltak be a rajtzónába, úgy kellett onnan őket elhesegetni, hogy csak fotózunk.

1-2 perc késéssel ellőtték a rajtot, ahol az összeszűkülő salakpálya ellenére biztonságosan tudtunk haladni. Nem volt menzai sorban állás, mint Debrecenben. Teljesen ellentétes taktikán voltam ezen a versenyen, mint eddig bármelyiken.

Csapatunk kis boly alakított ki, 7-8- an száguldottunk egy csapatban. Az első frissítőt kihagytam, ha inni akartam volna, akkor talán nekem kellett volna töltenem magamnak, annyira nem voltak felkészülve ezen a ponton. A szűk utcák után megérkeztünk a töltésre, ahol a korai rajt időpontjához képest is nagyon erősen tűzött a Nap. Itt kezdtem robbantani, néhány méter előnyt összeszedtem, és önmagamhoz képest száguldottam, nem kivárásra játszottam. Úgy 6-8 kilométer között érkezett meg az első előző honfitárs, akit azóta is irigylek. Olyan könnyed futótechnikával haladt el mellettem, sok kis apró lépéssel, hogy öröm volt nézni. Ismétlem, én sebességben ekkor a határaimat feszegettem, ő pedig ilyen tempót produkál, úgy hogy maratoni távon fut. Persze Csontos Tibiről beszélünk, aki a legtöbb maratonnal rendelkezik városunkban, és hosszú sérülés után 3 és fél órás idővel tért vissza. Minden elismerésem. Aztán szorosan rátapadva jött Zoli, akinek ez volt élete első versenye, váltóban futották a fejenként 10,5 km- üket Pásztor Imivel. Valahogy így kell kezdeni, nagyon szép időt ért el, első versenyén pedig a dobogóra állhatott. Biztosan megfertőződött, az Oxigén maratonon már félmaratoni terveket szövöget.

A frissítők kínálata nem túl gazdag, de legalább víz van, nagy a hőség. Kerékpárúton haladunk tovább, hiányzik a pancsolás, a sapkamerítés. Menet közben kaját nem pótolok, ez az első félmaratonom, amit vízen élve teljesítek. 12 km környékén elér a holtpont, Imi és Nóri befog, mint szökevényt a Touron. Látványosan esik a tempóm, valahogy elballagok az erdős részig. A folyóparton húzódó szűk, kanyargós szakasz gyönyörűre sikeredett, jött a természetes hűsítés árnyék formájában. Bár egyszer ennek is vége szakadt, és ismét a tűző napon találtuk magunkat. Rövid egyeztetés Julival, minden oké, megyek tovább. Egyre hosszabbak az egyenesek, 16 és 20 között úgy érzem baktatok, pedig haladok. Fejben sikerült viszont megnyernem ezt a csatát, és ismét elértük a töltést. Már nincs sok hátra, itt már kissé untam a banánt. Az utolsó pár száz méter viszont kárpótol, 1:42:32- vel csapódok a célba, amit rekordidőnek tekintek, mivel a bodai verseny talán kicsit rövidebb volt mit 21 km (nehezebb pályán javítottam a Rotaryhoz képest úgy 5 percet, amit nem tartok valószínűnek). Nagyon szép lett a befutóérem, Lehel kürtjével, Jászberény jelképével.

4-5 dobogós helyezés került a csapat által a zsákba, minden egyes távon képviseltettük magunkat. Kissé elhúzódott az eredményhirdetés, az árnyékban sörözve mulattuk az időt. A gulyás nagyon forró volt, művészet volt eljutni odáig, hogy ehető hőmérsékletűvé váljon. A szájpadlásom bánta, bár néha kell kis nyálkahártya frissítés. A hazaút inkább csendes pihenőként telt, sajnos rossz hírekkel, amik Ujj Zoltánról érkeztek. Akkor még drukkolunk, hogy van még remény, de másnap jöttek a nagyon rossz hírek. Nagyon sajnálom, legyen neki könnyű a Föld.  

Egy nagyon jó hangulatú versenyt zártunk, amit gyanítok, hogy később is sűrűn fogunk látogatni. Ha képes lesz megoldani a szervezőség a Bodához hasonló problémákat, azaz a versenyzőszám hirtelen történő növekedéséből eredő változtatási kényszereket, akkor nagyon jó úton haladhatnak tovább.

Végül a stratégia sem tekinthető végzetesnek, beleadtam az elejétől fogva mindent, tartalék nélkül lesz ami lesz alapon. Igaz szenvedős és lassulós lett a vége, viszont nem kellett megállnom. A nagy holtpont hosszú volt, de leküzdhető. Kipróbáltam ezt a módszert is, bár a későbbiekben csak rekordkísérleteknél fogom alkalmazni.

A továbbiakban a fő hangsúlyt a spari 30 km-re fektetem, viszont örömömre szolgálna, ha sikerülne összehozni a tokaji váltófutásra minél nagyobb csapatot. Szeptemberben ezt tekintem fő eseménynek.

 Az őrült futáson összeszedett fáradság után láttam neki a Karneváli terep félmaratonnak, ahol nem ez jelentette a legnagyobb problémát. Sikerült ismét kocsival mennünk a helyszínre, amit utólag is köszönök. Ismét volt időnk a készülődésre, sokakkal találtam közös témát, és örömmel mutogattam a tegnapi megpróbáltatásaink helyszíneit. A +- 100 szint nevű akadály nem került ki a pályából, pedig arra számítottam, hogy ott egyenes szakasz lesz. Ezt egyszer is épp elég teljesíteni, félmaratonnál viszont 4 adag várt a futókra.  Ennek eredményeként sikerült életem eddigi legnehezebb pályájával farkas szemet néznem. A győztes idők is olyan magasságokban mozogtak, amik más versenyeken a középmezőnyt erősítik.

Szándékosan könnyebb kezdést választottam erőfelmérésnek, mivel nem tudtam pontosan mennyit vett ki belőlem a tegnapi nap, illetve jövő héten Jászberényben tervezek erős időt menni, nem fáradtan egy felvezető versenyen. Utólag viszont a tudat alatt jól döntöttem, mert még így is sikerült kiadni magamból mindent, ami egy ilyen pálya teljesítéséhez elengedhetetlen volt. Nem lehetet lábadozni, keményen oda tette magát minden teljesítő.

Beálltam hát szokatlanul hátulra, és szándékosan Tóth Julival futottam párban, bátorítva őt, és biztosítva azt, hogy ne fussam el az elejét. Jót beszélgettünk menet közben, biztonságban éreztem magamat. Néhol vicces volt a feltorlódott sorokat nézni, volt ahol annyira beszűkült a pálya, hogy 60-70 futó állt be úgy, mint óvodások a menzánál. Az első pár száz méter tehát gyaloglással telt, sokan katasztrófa turistakén fotózkodtak, már itt letett mindenki a rekordidő döntésről, pedig sokan nem is tudták mi vár rájuk. A frissítő után jött a fel-le szakasz, amit ekkor még futva másztunk meg. Nagyon nehéz volt jó 10-20 centis homokban kapaszkodni, és átugrálni a szándékosan ott felejtett fatörzsökön. Nem egy megszokott pálya az egyszer biztos. Miután kijöttünk a pokolból, aztán még anekdotáztunk más sorstársakkal a tegnapi őrült futásról, az ott szerzett sérülésekről, élményekről, de közben haladtunk tovább. 44 perces lett az első körünk, 92. helyet foglaltam el ekkor. A második kör elején sikerült megtalálnom teljes erőből egy kiálló tucskót, egy pillanatra azt hittem eljött a verseny vége. Kétszer is levettem a cipőmet, de szerencsére nem szakította át, a lábam se sérült nagyon, 1 km alatt rendbe jött. Itthon fedeztem fel a becsapódás helyén egy nagy piros foltot. Ekkor mindenféle gondolat járt a fejemben, még talán az is, hogy ez akár a hátralévő szezonomat is veszélyeztethette volna. De szerencsére nem lett nagy baj. A frissítő ponton poénkodtak azon, hogy igyak, mert hosszú lesz az út még. Erre én is rájöttem, akkor úgy állt, hogy 2,5- 3 órás félmaratont futok. Róttuk a körünket a szűk erdei ösvényeken, amik annyira hangulatosra sikeredtek. Talán az előzés és lekörözés lett így nehéz, de erre csak a 3. körben került sor, és alig mentek el mellettem néhányan. Ismétlem, brutálisan nehéz pálya volt.

Juli „csak” kért kört ment a jóból, így az emelkedőknél látta hogy van még bennem, elengedett. Már ekkor sok sétáló embert láttam magam körül, kicsit gyorsítottam, 38 perces kört mentem. Innentől nem tartalékoltam, felvettem egy szokásos utazó tempót, nem egy erőltetettet ,de nem tudnám megmondani milyen gyorsat. Olyan jól esőt. Egyre több embert sikerült elhagynom, sokan elkészültek az erejükkel. Leszegett fejjel, sok kis apró lépéssel kapaszkodtam az emelkedőkön, dacból nem sétáltam bele, próbáltam biztatni az elhagyott futótársakat. Ott az erdő mélyén ma mindenki megvívta a maga háborúját, pedig az indulás előtt még csak nem is számított rá. Ez a sport tényleg arról szól, hogy legyőzi magát az ember minden nap.

A pók hálójában rész is benne maradt szerencsére a pályában, sok hirtelen éles kanyarjával lehetett volna inkább centrifugának nevezni. Jobb- bal, visszafordító jobb- bal és már el is szédültél. Ez a szakasz élvezetes volt. Ahol pedig nem kanyarogtunk szűk erdei ösvényeken, ott pedig tűző napon futottunk kisebb réteken. Két híd is volt a pályában. A természet minden szépsége elénk tárult, minden nehézségével karöltve. 33 elejét mentem ebben a körben már 66. pozícióban voltam. Kapaszkodtam tovább. Az utolsó körben ismét megtaláltam egy tucskót, de ez kisebb fájdalmat okozott, mint az első. Majdnem sikerült pofára is esnem, de valami csoda folytán talpon maradtam. Az utolsó liftezés után a kerítés mellett épp előttem esett el egy futó, láthatóan begörcsölt, alig állt fel. Megálltam, próbáltam segíteni, de tovább hajtott. Pár száz méterrel odébb szintén egy fekvő sporttárs, de neki már nyújtják ketten a lábát, itt sem volt szükség a segítségemre. Más versenyeken nem találkoztam még ennyi sérülttel, sétálóval, vánszorgó emberekkel. Igazi hősök!

34 perc körüli utolsó körrel célba érkeztem, és stílszerűen megemeltem a kalapomat a pálya erőssége előtt. 1: 40: 33 lett a győztes! ideje, én 2:29:16 alatt értem célba. Ha nincs az első másfél kör lazább futás, komoly problémáim lettek volna.  Ez az 50. pozíciót jelentette számomra, ami 42 előzést jelent. Tökéletes lett az erőbeosztás! Így 2 nap alatt két éremmel, két pólóval, megannyi élménnyel, és újabb 30 versenykilométerrel gazdagodtam. Nagyon tanulságos kis verseny volt, aki itt célba ért, az sikerrel kitolta az ingerküszöbét azzal kapcsolatban, hogy mit nevez nehéz versenynek. Sokáig emlegetni fogjuk még ezt a gyilkos pályát! Vetekszik a Kékessel, de az "csak" 11,6 km.

Gratulálok a szervezőknek, és persze minden versenyzőnek, tényleg karneváli hangulatot teremtettek erre a hétvégére!

„Társra vágyom én is, értsd meg,
Ugyanúgy, mint te. Ne kérdezd!
Őrült legyen, vagy nem kell senki sem.
Legyen őrült!
Csak én vagyok, aki megért téged,
Persze csak akkor, ha rám hagyod.
Társ legyen, de őrültet akarok!

Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás,
Gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád!”

Augusztus 20 idén számomra idén nem az államalapítás ünnepéről, hanem az előtte lévő két nap eseményeiről marad emlékezetes. Remélem a következő években is elmondhatjuk ezt.

Kissé bátortalanul, de kíváncsian csatlakoztam az Őrült Körútfutók csapatához, amit később nem bántam meg. Előtte már neveztem a terep félmaratonra is, amit így edzésnek fogtam fel, de erről majd később. Ódzkodásom oka az volt, hogy kívülről nagyon is sérülésveszélyes sportágnak tűnik az akadályfutás, és nem tudtam elképzelni mi élvezet van abban, ha az ember a füle botjáig sárban fekszik. Az akadályok kihívásai, a nagyon jó hangulat és az óvatos, biztos teljesítés elegye viszont minden félelmemet feloszlatta. Ez a verseny szerintem csapatversenynek van kitalálva, egymást segítve haladni a cél felé. Az időeredményt nem vettük komolyan, a rohanás senkinek sem vált volna hasznára. Le a kalappal Molnár Zoli előtt, aki a jelmezes futás lehetőségén felbuzdulva egyedüliként Mikulás sapkában és gumicsizmában futotta végig a távot. Egyes akadályoknál kijött belőle az örök gyerek, mivel duplázott néhány sárfürdőnél. Igazán lehetne a jövő évi futás reklámarca. De mindezek előtt az idei őrültködésről:

Két autóval támadtuk meg Debrecent, 1 négyfős csapattal, 1 egyéni nevezővel, és sok szurkolóval, akiknek itt is köszönöm a biztatást, nagyon jól esett minden bátorító szó. A megérkezés után kényelmesen elintéztük az adminisztratív dolgokat, elszörnyülködtünk néhány akadályon, majd megnéztük az első 3 futam rajtját.

Tanácstalanul néztünk, hogy miért állt meg egy tűzoltó kocsi a közelben, de a megoldás már nem volt annyira biztató a talányra. A rajtban történő pacsizás után innen kaptuk az első áldást vízsugár formájában. Bár a fehér pólóból még ez se mosta ki a foltokat, amikért áldozatnak választottam. A 300kg-os bálák megmászására kitaláltam egy technikát, hassal ráugrottam, majd oldalra fordulva háttal lecsúsztam róluk. Így elég hamar sikerült átjutni ott, ami sokaknak már nehézséget okozott. Talán egy kicsit jobban kellett volna kommunikálni, hogy elég komoly erőnlétre van szükség a pálya teljesítésére, mert sokan nem gondolták komolyan végig az indulást. Már 8,5 km lefutása is erőpróbát jelent, de ez a táv ebben az esetben az akadályok miatt hatványozottan nőtt. Még most is sajog néhány testrészem.

A következő akadály egy vászon csúszda volt bele a saras vízbe, ahol már nem gondolkodtam én sem, mentem tovább, élvezve a verseny minden percét. A pokol kapujában a villanypásztor kicsit megcsípett, de ügyet se vetve rá futottunk tovább. A fal mászásnál valami kapaszkodó lehetett volna, mert 3 futam után már elég csúszós, sáros volt a felület, és én sem egy jól kapaszkodó cipőt, hanem inkább egy kukába valót használtam fel. Köszönöm annak, aki megtámogatott egy kis támasztással, itt is átjutottunk.  Az akadályfutós, bújócskázós részeket itt egyben foglalnám össze. Az arborétum területén nem volt olyan tábla, ami alatt ne kúsztunk volna át, és nem volt olyan farakás, amin ne ugrottunk volna át. Szerintem ennyi elég is, megfelelő összefoglalás.

Mivel sose nem tudtam kötelet mászni, így a legnehezebb akadályt a kilátómászást kihagytam, felírattam a számom, ami szerencsére nem járt kizárással. Inkább így tettem, mint hogy 4-5 méterről bokára essek, mert a bejutás így is szinte mindenkinek kötélen való kapaszkodással, és két ember húzó- vonó segítségével sikerült. Ezt egy elég kemény résztáv edzés követte, 10-15 homokos emelkedő, lejtő gyors egymásutánban. Még az edzettebb emberek pulzusa is az egekben rohangál egy ilyen erőpróba után, de ami ez után jött, az szabadította fel még csak az adrenalint. A vizesárokban térdig, néha a fölé érő iszapos dagonya fogadott minket, mai majdnem lerántotta a cipőt a lábunkról. nem lett volna jó a chip után kutatni, így óvatosan haladtunk előre, majd a sártól ólom nehéz lábakkal futottunk tovább az erdőben.

A pók hálójában akadályoknál kicsit egyszerűsítettünk, nem gabalyodtunk bele, inkább átkúsztunk alatta. A kígyó vágta ismét sokat kivett belőlünk, messziről nem tűnik nehéznek olyan sokat kúszni, viszont nagyon is fárasztó. Néhányan megfejelték a szöges drótot, de komolyabb sérülés nem történt. Remélem jól vagy Pali :D. A mocsárjárás kitaposott nádon való futássá vált a kevés eső miatt, így ez nem lett túl izgalmas, viszont egy kis égi áldás hatványozottan növelte volna a pálya erősségét, például akkor nem kiszáradt patakmederben kellett volna futni. A gumihegyen óvatosan átkeltünk , a gumigaloppon a ritmus érzékünket tesztelhettük, a tavon való átfutással pedig vére letisztult a sártól a cipőnk.

A kiskilátó, és a híd keresztben történő megmászása már nem volt annyira nehéz mint a nagy kilátó, ez már a teljesíthető kategóriába tartozott. Az előzetes nagy para amit a csőben kúszás váltott ki belőlem, a többiek ösztönzése által  elmúlt. Nagy köszönet ebben Nórinak, aki erőn felül biztatott. Sikerült áthaladni azon a szűk helyen is a vízben, néhány horzsolástól eltekintve minden probléma nélkül. Utólag visszagondolva ez volt az egyik legjobb akadály, mert itt sikerült a legnagyobb mértékben legyőznöm magam. Jövőre talán a kilátóba is felmegyek!

A nyakig sárba merülés sem volt annyira szörnyű, a nagy tetőre hasonlító tákolmányon pedig már tapasztaltan másztunk át. A farönk hordást abszolválva pedig örömmel futottunk be a célba.

Nem olyan szörnyű ez, mint aminek kívülről látszik, megfelelő felkészültséggel és sérülésmentes szerepléssel felejthetetlen élmény nyújt. Nagyon erős a csapatformáló szerepe, és nagyon jó buli kerekedhet belőle. Ezt a mellékelt ábra is mutatja:  

"Villámok vágtatnak felhőkön át
Fákat csavar ki újra a szél
Hová futhatnék?
Hová bújhatnék?
Mindenki vihartól fél

Hová futhatnék?
Hová bújhatnék?
Mindenki vihartól fél

Bírnom kell bírnom még
Bírnod kell bírnunk kell még

Adj új erőt
Segits ha kell
Adj új erőt
Hogyha elbuknék

Adj új erőt
Segits ha kell
Adj új erőt
Hogyha elbuknék"

Már elég rég aktualizáltam a blogomat, így egy rövid átvezetés leírását szükségesnek érzem a két legfrissebb versenyélmény leírása előtt. A Hortobágyi verseny nem tartozott a legkedveltebb versenyeim közzé, nagy küzdelem során viszont sikerült behúzni a zsákba. Már talán akkor is éreztem kissé, hogy jól esne egy kis feltöltődés az év hátralévő részére, mivel elég sűrű és feszített programot állítottam össze magamnak, nemes célokkal.

A verseny levezetése után még sikerült egy 50 km- es hetet összehoznom, amiben elkezdtem tudatosan a hosszú futások gyűjtését egy 17 km-essel. Gondoltam, hogy ha ezt hetente növelem pár km-el, akkor jó kis erőnlétet gyűjtök. A rá következő hétben viszont olyat csináltam, mint futó pályafutásom kezdete óta egyszer sem, legalábbis ilyen hosszan. Szám szerint 13 napot hagytam ki, azaz futás nélkül tengettem a napjaimat. Ez persze nem teljesen való, mert volt itt regeneráló tekerés, forma 1-en való két napos ácsorgás/ülés a tűző napon, és Székesfehérvár bejárása 4 napon keresztül, illetve túra a Sós tónál. Persze a 20-22 koncertről, amin sikerült nem keveset ugrálni, bólogatni ne is beszéljünk (FEZEN). Szóval nagyon sok élményt sikerült gyűjtenem, és így is sikerült olyan szinten elfáradnom, hogy ne legyen időm, és kedvem épp a futáshoz. Lelkileg is sikerült feltöltődni, és ez a kis idő, amíg kiszakadtam a körből, annál jobban motivált a visszatérésre.

Ennek eredményeként sikerült azonnal belecsöppennem egy 4 fős közös edzésbe, aminek a végén már kicsit kapkodtam a levegőt, viszont korábban nem lett volna benne semmi extra. A következő edzésre már régi formámban tündököltem, kellemes erdei futást csináltunk, így a hétvégére örömmel csatlakoztam volna egy Oxigén maratoni pályabejárásra, de létszámhiány miatt saját kútfőből a Hadházi erdő lett a cél. Másfél két óra között terveztünk, viszont Anti bácsival sikerült egy kalandos futást összehozni, amit erőnlétileg bírtam, viszont a frissítés hiánya lelkileg kicsit megviselt, és ki is vett belőlünk rendesen. Nem lustaságból, de ezt már egyszer kifejtettem, szóval álljon itt control c control v módszerrel:

„Egy hosszú futásnak indult, ami meg is valósult, viszont kalandosra sikerült. A Hatházi út 5-ös kilométerkövétől elindultunk az erdőbe frissítő nélkül. Utólag ez hibának bizonyult. A szokásos erdős bolyongás után kilyukadtunk a Cégényi útra, ahonnan egy visszaforduló után sikerült egy kútnál némi vizet inni 50 perc környékén. Aztán eljutottunk a 4es útig. Forduljunk le, ne forduljunk le 1 óra környékén, 1,5- 2-t terveztünk, így az egyetlen értelmes erdőbejáraton túlfutottunk, és megtámadtuk az elkerülő utat. Persze az épülő hangfogó kerítés és a drótfonatok miatt benőtte a gaz a többi utat. Több kilométer után egy mázlis útbaigazítás (civilizáció!) után egy csapáson át bevágódtunk az erdőbe. itt már 1 óra 45 percnél jártunk, víz és szilárd anyag nélkül. Aztán kikötöttünk Bodaszőlőn, ahol a biztos útmenti kutaknak a nyomóvasát persze eltették. Halk káromkodások, megyünk tovább, elérjük a szanatóriumot, zárva, sehol senki. Na irány a Hatházi út, kerülni már nincs kedvünk, bele a susnyásba. Itt jött a bruttó időbe számító 15 perc gyaloglás, mivel 2 méteres gaz fogadott minket, a régi futóútvonal járhatatlannak bizonyult. de nagy küzdelem árán elértük az utat, és 1 kili levezetéssel az életmentő vízzel teli kocsit. A fehér hortobágyi pólóm citromsárga lett a virágportól. most ázik. 2óra 20 perc nettó idővel úgy 25 km jött össze. Férfimunka volt. Fél 11 körül estünk haza a 7órás induláshoz képest.
Rock and roll!!!!!!”

Bevallom kissé tartottam attól, hogy ismét nagy izomlázzal, fáradsággal fog járni a regenerálódás, de kis idő múlva már a mezőgazdaság forma 1-ét néztük traktorhúzó verseny formájában. A vasárnapi nap, pedig már fekvéssel és sok alvással telt, de jelentkezzen az, hogy kinél nem jön ez ki a hétvége felé. Az új kerékpárt kihasználva hétfőre tettem egy kemény keresztedzést, ami alatt a maratoni távot teljesítettem világrekord futóidő közelében. Elég erős tempót mentem, hajtottam a kerékpárt rendesen, így számomra ez a tempó elképzelhetetlen futás terén. Más dimenzió, meg kell hagyni. Két szokásos hosszúságú hétközi közös edzésünket pedig követte a hétvégi nagy megmérettetés. Még itt jegyezném meg, hogy nagyon örülök, hogy 3 fősre bővült az állandó csapatunk, egy 8 év birkózás után bekapcsolódó futótárs keretében, aki ezek előtt nem sokat űzte ezt a kiváló sportágat, viszont erőnléte lehetővé teszi neki, hogy a 10-12 km-es edzéseinket hősiesen teljesíti. Kezdetnek nagyon is jó, üdv köreinkben és sok sikert!!