„Társra vágyom én is, értsd meg,
Ugyanúgy, mint te. Ne kérdezd!
Őrült legyen, vagy nem kell senki sem.
Legyen őrült!
Csak én vagyok, aki megért téged,
Persze csak akkor, ha rám hagyod.
Társ legyen, de őrültet akarok!

Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás,
Gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád!”

Augusztus 20 idén számomra idén nem az államalapítás ünnepéről, hanem az előtte lévő két nap eseményeiről marad emlékezetes. Remélem a következő években is elmondhatjuk ezt.

Kissé bátortalanul, de kíváncsian csatlakoztam az Őrült Körútfutók csapatához, amit később nem bántam meg. Előtte már neveztem a terep félmaratonra is, amit így edzésnek fogtam fel, de erről majd később. Ódzkodásom oka az volt, hogy kívülről nagyon is sérülésveszélyes sportágnak tűnik az akadályfutás, és nem tudtam elképzelni mi élvezet van abban, ha az ember a füle botjáig sárban fekszik. Az akadályok kihívásai, a nagyon jó hangulat és az óvatos, biztos teljesítés elegye viszont minden félelmemet feloszlatta. Ez a verseny szerintem csapatversenynek van kitalálva, egymást segítve haladni a cél felé. Az időeredményt nem vettük komolyan, a rohanás senkinek sem vált volna hasznára. Le a kalappal Molnár Zoli előtt, aki a jelmezes futás lehetőségén felbuzdulva egyedüliként Mikulás sapkában és gumicsizmában futotta végig a távot. Egyes akadályoknál kijött belőle az örök gyerek, mivel duplázott néhány sárfürdőnél. Igazán lehetne a jövő évi futás reklámarca. De mindezek előtt az idei őrültködésről:

Két autóval támadtuk meg Debrecent, 1 négyfős csapattal, 1 egyéni nevezővel, és sok szurkolóval, akiknek itt is köszönöm a biztatást, nagyon jól esett minden bátorító szó. A megérkezés után kényelmesen elintéztük az adminisztratív dolgokat, elszörnyülködtünk néhány akadályon, majd megnéztük az első 3 futam rajtját.

Tanácstalanul néztünk, hogy miért állt meg egy tűzoltó kocsi a közelben, de a megoldás már nem volt annyira biztató a talányra. A rajtban történő pacsizás után innen kaptuk az első áldást vízsugár formájában. Bár a fehér pólóból még ez se mosta ki a foltokat, amikért áldozatnak választottam. A 300kg-os bálák megmászására kitaláltam egy technikát, hassal ráugrottam, majd oldalra fordulva háttal lecsúsztam róluk. Így elég hamar sikerült átjutni ott, ami sokaknak már nehézséget okozott. Talán egy kicsit jobban kellett volna kommunikálni, hogy elég komoly erőnlétre van szükség a pálya teljesítésére, mert sokan nem gondolták komolyan végig az indulást. Már 8,5 km lefutása is erőpróbát jelent, de ez a táv ebben az esetben az akadályok miatt hatványozottan nőtt. Még most is sajog néhány testrészem.

A következő akadály egy vászon csúszda volt bele a saras vízbe, ahol már nem gondolkodtam én sem, mentem tovább, élvezve a verseny minden percét. A pokol kapujában a villanypásztor kicsit megcsípett, de ügyet se vetve rá futottunk tovább. A fal mászásnál valami kapaszkodó lehetett volna, mert 3 futam után már elég csúszós, sáros volt a felület, és én sem egy jól kapaszkodó cipőt, hanem inkább egy kukába valót használtam fel. Köszönöm annak, aki megtámogatott egy kis támasztással, itt is átjutottunk.  Az akadályfutós, bújócskázós részeket itt egyben foglalnám össze. Az arborétum területén nem volt olyan tábla, ami alatt ne kúsztunk volna át, és nem volt olyan farakás, amin ne ugrottunk volna át. Szerintem ennyi elég is, megfelelő összefoglalás.

Mivel sose nem tudtam kötelet mászni, így a legnehezebb akadályt a kilátómászást kihagytam, felírattam a számom, ami szerencsére nem járt kizárással. Inkább így tettem, mint hogy 4-5 méterről bokára essek, mert a bejutás így is szinte mindenkinek kötélen való kapaszkodással, és két ember húzó- vonó segítségével sikerült. Ezt egy elég kemény résztáv edzés követte, 10-15 homokos emelkedő, lejtő gyors egymásutánban. Még az edzettebb emberek pulzusa is az egekben rohangál egy ilyen erőpróba után, de ami ez után jött, az szabadította fel még csak az adrenalint. A vizesárokban térdig, néha a fölé érő iszapos dagonya fogadott minket, mai majdnem lerántotta a cipőt a lábunkról. nem lett volna jó a chip után kutatni, így óvatosan haladtunk előre, majd a sártól ólom nehéz lábakkal futottunk tovább az erdőben.

A pók hálójában akadályoknál kicsit egyszerűsítettünk, nem gabalyodtunk bele, inkább átkúsztunk alatta. A kígyó vágta ismét sokat kivett belőlünk, messziről nem tűnik nehéznek olyan sokat kúszni, viszont nagyon is fárasztó. Néhányan megfejelték a szöges drótot, de komolyabb sérülés nem történt. Remélem jól vagy Pali :D. A mocsárjárás kitaposott nádon való futássá vált a kevés eső miatt, így ez nem lett túl izgalmas, viszont egy kis égi áldás hatványozottan növelte volna a pálya erősségét, például akkor nem kiszáradt patakmederben kellett volna futni. A gumihegyen óvatosan átkeltünk , a gumigaloppon a ritmus érzékünket tesztelhettük, a tavon való átfutással pedig vére letisztult a sártól a cipőnk.

A kiskilátó, és a híd keresztben történő megmászása már nem volt annyira nehéz mint a nagy kilátó, ez már a teljesíthető kategóriába tartozott. Az előzetes nagy para amit a csőben kúszás váltott ki belőlem, a többiek ösztönzése által  elmúlt. Nagy köszönet ebben Nórinak, aki erőn felül biztatott. Sikerült áthaladni azon a szűk helyen is a vízben, néhány horzsolástól eltekintve minden probléma nélkül. Utólag visszagondolva ez volt az egyik legjobb akadály, mert itt sikerült a legnagyobb mértékben legyőznöm magam. Jövőre talán a kilátóba is felmegyek!

A nyakig sárba merülés sem volt annyira szörnyű, a nagy tetőre hasonlító tákolmányon pedig már tapasztaltan másztunk át. A farönk hordást abszolválva pedig örömmel futottunk be a célba.

Nem olyan szörnyű ez, mint aminek kívülről látszik, megfelelő felkészültséggel és sérülésmentes szerepléssel felejthetetlen élmény nyújt. Nagyon erős a csapatformáló szerepe, és nagyon jó buli kerekedhet belőle. Ezt a mellékelt ábra is mutatja: