I.

Egyedül szeretek. Nem kell igazodni, trécselni. Akkor megyek amikor be tudom illeszteni. Nem fogok vissza senkit és engem sem fognak vissza. Magamban lehetek, befelé fordulhatok, hős lehetek és utálhatom magam teljesen egyedül. Elvonulhatok, kicsit kiszakadhatok.

Miért csinálom? Miért kell ez nekem? Menekülök?

Harc a kilókkal. De nem csak az. Van valami más is.

Szeretem, tetszik.

Valami nem elég? Többet akarok? Több vagy jobb lenni? Vagy csak más?

Mindegy. Ez vagyok én.

II.

Néha eljön velem. Öltözünk, húzzuk a ruhát, vesszük a cipőt.

Együtt indulunk, indítjuk az órát. Vannak gondjaink mégis elkísér. Vagy pont azért? Pedig neki ez csak játék. Mégis bevár, figyel rám. Sokszor morgok, ő türelmes. Érzem benne az energiát, hogy tudna menni...mégis. Egy a lépés, egy a légzés. A rezgések egyformák. Nem nézek rá, de érzem a gondolatát. A lépéséből, a kézmozdulatából amit csak a szemem sarkából érzékelek. Játékosan, könnyedén jön. A hosszú neki is ajándék.

Nem beszélünk, csak egy-egy szó. Nem enged menekülni, inkább jön ő is, jön velem.

A taktika beválik. Lassan közeledünk, lassan simulnak a gondok, átértékelődik bennem valami.

Azt mondja fejlődtem. Tényleg?

Jók a rezgések.

III.

-Te merre szoktál? Á!!! Én arra nem megyek egyedül. ???

-Oké, mehetünk. (tényleg velem?)

Jön, mondja, energikus, tervez és beszél. Na nem sokat, csak pont amennyi kell. Egy rugóra jár az agyunk, bár a lábunk rugója is egyre járna... Azért bírom.

Kitalál új útvonalat, edzéstervet, tájékozódik, folyton álmodik. Az órája csipog, a határaim, az agyam tágul. Próbálok felnőni.

Észrevétlen ülteti el a gondolatot. Közben bátorít és biztat. (én? Annyit?) Valahogy mégis elhiszem, már én is álmodok és készülök.

Egy (kicsit túl) szép nyári napon megcsináljuk! Az enyém közel sem tökéletes, de megvan!!! A célban együtt örülünk.

Jók a rezgések.

IV.

Ott van amikor beérek. Látja rajtam a „nagy halált”, az út gyötrelmeit. Könnyek csillognak a szemében. Bár nekem gyanús, mintha más csillogás is lenne benne...

És tényleg. Megfogta a hangulat.

Elindul lassan, fokozatosan. Először csak teremben aztán együtt terepen, hegyen völgyön át. Ráérez az ízére. Pirul az arca, küzd, harcol, de csinálja. Engem is tölt vele. Az első akadály után ő is nagyot álmodik. Dolgozik érte keményen.

És megcsinálja! Lélekben végig vele vagyok, együtt ázunk és a célban együtt örülünk.(kicsit talán én is benne vagyok)

Jók a rezgések.

V.

Minden reggel együtt mennek, gyakran látom őket, csak a hátukat. Az ovi a házunk mellett van. Ugyanaz a fejforma, alkat, sziluett, lépések, mozdulatok. Ráérnek, nem sietnek. A nagy nem rángatja a kicsit, még a kezét sem fogja. Mégis teljes összhangban vannak. Mennek szépen egymás mellett, tán a gondolataik is egyformák. Néha egy-egy guggolás egy bogárhoz, vagy egy bámészkodás a fűzfán éneklő madárhoz. De az apa mindig vár, a kisfiú sosem rohangál, az úttestnél is megáll. Mindig belém száll egy picike derű ha látom őket.

Jók a rezgések.

VI.

Megint jön egy színes, szép, nagy csapat álommal. Készített táblázatot, utána nézett, beírta a koordinátákat. Lelkesedik, szervez, tervez. Mi hiszünk neki, elhisszük. De miért is ne?

Aztán megbeszéljük, beosztjuk, készülünk, tervezünk. Együtt álmodunk mi öten a nagy tóval, a nagy kalanddal. Csomagolunk, hozzuk, visszük, szurkolunk, várunk, etetünk, itatunk, bátorítunk, csodálkozunk, vezetünk, futunk, kísérünk és élvezzük!!! Együtt futunk be, mi öten.

Csak nézzük egymás nyúzott arcát. Hogy lehet ilyen boldogság, ilyen fáradt, nyúzott arcokon?

Talán a rezgések.

Néha, amikor egyedül indulok már hiányoznak a rezgések!