4-re érek haza és azonnal nekilátok diós kekszet gyártani, kisebbik lányom holnapi osztálybulijára (tudod anya, azt amelyik a múltkor is olyan finom volt). Tudom... Persze dupla adagot, hogy itthon is maradjon :)) Diót, csokit, mandulát aprítani, darálni, gyúrni, golyókat gömbölgetni, sütni. Míg sültek, gyorsan a vacsorát összedobni, besegíteni kicsit a kémia háziba, meghallgatni az iskolai sztorikat, kicsit lelket ápolni. Háziasszonyból pillanat alatt büszke anyukává változom ahogy aláírok egy (a másikat holnap) gyönyörű félévi bizonítványt. Míg terítek a vacsorához az egész lakásban terjengő csokis keksz illatban már csak az órát bírom figyelni, hogy mikor tudok elindulni. Ma valahogy nem érdekel a sötét, a hideg, hogy egyedül kell mennem, mert tegnap annyira jólesett Jutkával, hogy alig várom, hogy futócuccban legyek. Kitalálom, hogy a baseball sapkámra ráhúzom a fülpántomat, ez milyen jól fog állni! Na nem azért, mintha annyira zimankó lenne és a sötétben úgysem ismer fel senki, de egy nő mindig legyen nő!

Végre elindulhatok. Szerencsére a csajokat már egyedül hagyhatom. Picike hátsó szándékkal megüzenem az apjuknak, hogy "szokásos útvonalon, egyedül megyek", esetleg eszébe jut, hogy utánam jön bringával ha hazaér, olyan jó lenne...

Aztán uzsgyi! Nincs hideg, nincs meleg /bár a fejemen kicsit sok a cucc-valamit valamiért :))/, kevés a gyalogos, élvezem, hogy futhatok.

Egyik kollégám ma megkérdezte, hogy ilyenkor, télen is futok-e. És mennyire irigyel (innen már nemigen szoktam figyelni, automatára állítva válaszolgatok), mert ő fejben nem elég erős a futáshoz. Nem  a monotóniával vana baj, próbálta már, de valahogy egy idő után nem megy... Valamit halandzsáztam, nagyon nem szoktam komolyan venni az ilyen beszélgetéseket. Bár véleményem azért van, úgy tapasztaltam nem sok értelme van kifejteni. Most futás közben arra gondolok, milyen jó, hogy nekem már nem esik nehezemre hétköznap egy-egy tizes és a hétvégi hosszúk is általában összejönnek és tudom, hogy szeretem ezt az életformát és el sem tudnám képzelni az életemet sport nélkül.Hogy milyen jó egy boxos vagy táncos óra, egy Balcsi átúszás, a futóversenyekről nem is beszélve! Végig gondolom, hogy honnan kezdtem, az első versenyeket, hogy mikor mi vagy ki vitt előbbre és hogy nekem miért megy. Ezt az állapotot meg akarom őrizni! Ehhez pedig kellenek a kisebb vagy merészebb célok, amik most így január közepe felé már kezdenek is beszivárogni a fejembe. A célok! De milyen hülye is vagyok, hiszen mindig ezt hangoztatom, hogy minden csak MOTIVÁCIÓ kérdése. Mert közben leesett a tantusz, hogy cél nélkül, csak a futásért nem lehet futni.

Szóval sürgősen kell találnom egy jó kis motivációt, így maradhatok fejben erős, az hozza magával a többit. Kb itt tarthatok  a gondolatmenetben, kezdek lassulni fejben is meg mindenhogyan, amikor jön szembe egy ismerős alak. Nézzük csak, ki lehet! Hát azénuram jön elém vidáman, mosolyogva, de nem ám bringán, hanem futócipőben! Jaj, demennyire megörültem neki!

Aszongya csak azért jött elém, hogy előbb megmondhassa, hogy milyen isteni sütit-mondom, az csak keksz-sütöttem. Na most már biztos beteg az ember, mert világ életében a krémes sütiket szerette, de nem mondom neki, mert igen jó, hogy nem kell egyedül mennem hazáig.

Otthon aztán a finom illat engem is elcsábít, és be kell látnom igaza van sütiügyben.

Tanulság: 1, diós keksznek nincsen párja 2,a telepátia (kis segítséggel) működik 3, motivációt kell keresnem.