Már egészen hamar kinéztem magamnak ezt a félmaratont. Január 17, hmm, vizsgaidőszak közepén, 2 vizsga közé pont jó lenne… de félretettem a gondolatot. Aztán megláttam az éremtervezetet. Kell! *.* Azonnal beneveztem. Készülni rá viszont nem igazán sikerült, milyen meglepő. Belegondolva az elmúlt 1 évben nem volt olyan félmaratonom, amire rendesen készültem volna. De azért csak elindultam…

Új helyszín, sosem voltam még itt. Kísérőmmel elég hamar érkeztünk, még rajtszámátvétel után is rengeteg idő van. Letelepszünk az egyik fal mellé, nézelődünk, aztán csak telik az idő. Lassan kéne melegíteni, öltözni. 50 van, irány a rajtzóna. Így bemelegedve-felöltözve nagyon melegem van. Alig várom hogy kimenjünk a hidegbe. Elindult az eleje, elbúcsúzom kísérőmtől, és végre mi is elkezdünk futni. Soknak tűnik ez az 1500 fő. Végre kint. Hűvösebb van, de nincs hideg. Eltelik 1 km, és rájövök: túlöltöztem. Elég lett volna a vékonyabb pulóver is. Sál nem is kellett volna, a kesztyűt leveszem, hozom kézben. 5:20 körüli tempóban haladok. A terep tényleg elég változatos: aszfalt, hó, sár, föld, fű, térkő… Tetszik. A füves részek emlékeztetnek a régi mezei versenyeimre, de jó is volt. Az egyik hófödte, csúszós részen előtör az óvodás énem: „nekifutásból” csúszok pár métert, aztán vigyorogva futok tovább. Minden állomásnál lelassítok, frissítek. Ez az iso most valahogy nagyon nem jön be. Elsőre édes, oké, de utána valami undorító sós-keserű-savanyú utóíze van. Eddig nem volt ilyen. Rossz szájízzel futok a következő frissítő pontig, ahol próbálom vízzel leöblíteni ezt a borzalmat. Eltelik egy kör, megint bent, túl meleg van, nem látom a kísérőm, megint kint. Az a baj, már egy kör után elkezdek fáradni. Hát igen, elszoktam ettől… Szorgosan számolgatom a km-eket, néha valahogy nem találom a táblákat. Fáj a lábam. Meg se lepődök. Bár mostanában jól viselkedett, de azok sokkal rövidebb távok voltak. Vagy egy éve szenvedek ezzel, hol elmúlik, hol visszajön, volt már több hónap kihagyás, ortopédia, de nem szabadultam. Valahová már tényleg el kéne menni, valami olyan helyre, ahol nemcsak legyintenek egyet, hogy lúdtalp(nem attól van). Na mindegy, most még futni kell egy keveset. 2 kör kész, már csak 1. Nagyjából egy hullámvasúthoz hasonlítható a hangulatom változása futás közben. Hol örülök magamnak,a  futásnak, hogy süt a nap, hol meg elegem van az egészből. Aztán megint elszállós-hangulat, aztán káromkodok egy kicsit – kell az a kib. érem! - , aztán kikapcsolt aggyal futok. Hisztizek magamban, majd tisztára elérzékenyülök. Egyre fáradtabb vagyok – főleg a lábaim, keringésileg most oké a helyzet(bár pulzusadatok nincsenek, mert a döglött pulzusmérőm még mindig nem vittem vissza), a lábam fájdogál, nem egyszerű. De azért is végigfutom. Kell. Azt se tudom már, miért. Nem is csak az érem, az egyszerű színes fémdarab miatt. Csak mert kitaláltam, mert én így akarom, mert hülye vagyok. Mert még mindig szeretek futni. Az utolsó körben is bámulom a hullámos tartószerkezetet. *.* Mindjárt vége. Meglátom a kísérőm, ez még egy adag erőt ad a végére. Be a csarnokba, alig pár másodperc és cél. Még marad erőm az állatias arckifejezésre is. 1:52:36. Nem a legjobb, de volt már rosszabb is. Aztán nyakamba kerül az érem. Szinte el is felejtem, milyen fáradt vagyok, mennyire fájt a lábam. Sikerült, most már 14x is. Kísérőm is megtalál, öröm, boldogság, kis pihi, aztán haza.

Jó „kis” futás volt, megint. Motivál a folytatásra is. Ami például a lábammal kapcsolatos probléma megoldását is jelenti. Meg a pulzusmérő javíttatását is. Meg hogy többet mozogjak, ha futni épp nem is tudok.

Áprilisban meg Vivicitta…lehet, megint hülye leszek…