Jó kis véletlen egybeesés: nekem is a 11. félmaratonom, persze nem együtt haladok a balatoni félmarcsikkal…  Nem mondom, hogy rosszabbra számítottam, mert igazából nem számítottam semmire: gondoltam, elmegyek, lefutom, örülök. Így is lett.

A héten azért – szokás szerint – aggodalmaskodtam kicsit. Nem alszok eleget(pedig feláldoztam 1-2 előadást ennek érdekében), még mindig nincs sok rendszer a futásaimban, pénteken még egy gólyabál is volt, ráadásul 3 különböző helyen fájt a lábam, így 3 napos kihagyással tényleg rápihenhettem a vasárnapra… Hogy fogok így futni? Hogy lesz így félmaraton? Hogyne lenne, ahogy eddig, 10x már sikerült, 11-edjére is fog. Ha lassan, akkor lassan. De ha már meghívtak, ott a helyem, megyek, lefutom.

A nagy nap
Ügyesen most se sok időt fordítok az alvásra, komoly 3,5 óra talán összejön. De fel kell kelni. Hajnali 5:20. Vasárnap.  Egy halál. Tegnap ilyenkor még nem is aludtam… Na ebben lassan garantálom a rekordokat: avagy hogyan ne készüljünk egy félmaratonra… Félkómásan készülődök, majd összeesek, aztán egy kis kávétól meg túlpörgök. Kis metró, hosszabb vonatút: Siófok, hideg, köd, eső, a part mentén szél. Jó idő van.  Melegem legalább nem lesz, esőben meg még sosem futottam félmaratont: kell a változatosság.  Letelepszünk a Hotel Aranypart előterében. Egész sokan vannak a futók. Furcsa, mert félig közéjük tartozom, de valahogy mégsem. Itt mintha mindenki ismerné egymást, vagy legalábbis megvannak a baráti körök, én meg kilógok a sorból. Fiatal vagyok még én ehhez: otthon kéne aludnom egy átmulatott éjszaka után.  De inkább kelek hajnalban, csak hogy futhassak olyan időben, mikor a kutyát nem teszik ki. Hát nem vagyok én se 100as. Még egy utolsó evés, aztán egy kis matektanulás bemelegítésnek – mi kell még?  Eltelik 1 óra, 2 óra, ideje a szokásos köröknek. Végre legalább elkap a versenyláz, már hiányzott. :D 20 perccel rajt előtt megunom a tömeget, indulok ki a rajthoz. Sár, wc, sár, kordonok és már ott is vagyok a sárga zónában. 10 perc rajtig. Na vetkőzzünk neki, le a felesleges rétegekkel, marad: hosszúnadrág, ujjatlan, kesztyű, 2 zokni. Esik, szökdelnem kell, hogy ne fázzak, alig várom már a rajtot.

Sokkal kevesebben vagyunk, mint mondjuk egy nikeon, de ez is bőven elég ennyi helyre. "1 perc rajtiiiig!" Pulzusom szépen emelkedik, kiráz a hideg, elszántan nézek a semmibe. És elindulunk. Csak úgy megyek, ahogy jólesik, olyan tempóban futok. Ilyen egyszerű ez. Az első 1000 m gyorsan lemegy, nyomok egy részidőt. Egész jó, de még lazának érzem, hát egy kicsit gyorsítok. Nézegetem a pulzust is, bár igazából az „edzésen szigor, versenyen kit érdekel” taktikát követem. Normális értékeket kapok, a körülményeknek megfelel, úgyhogy nem aggódok. Végre. Elszállt minden félelmem, nem látok semmi problémát: örülök, hogy futhatok, hogy itt lehetek. Mivel ingyen nevezhettem, elhatároztam, nem fogok panaszkodni, mert ajándék nevezésnek ne nézd a fogát. De nincs is miről. Tetszik az egész. 3, majd 4 km is lemegy: gyorsulok. 5 perceshez közeli a tempóm. Vérszemet kapok: összejöhet 1:45 alatt megint. Innentől kezdve nem is szeretnék lassítani. Minek, ha jól érzem magam?

Minden frissítőnél iszok most is, bár először sokként ér a jéghideg víz túlhevült fejemhez képest – hiába néz mindenki furán rám az ujjatlan miatt, néhol így is melegem van, úgyhogy nem bántam meg. Sajnos néhol eleinte érzem a sípcsontom fájdogálni, aztán a combhajlítóm, de előbb-utóbb ez is elmúlik – vagy csak már nem érzem meg az újabb és újabb adrenalin- és endorfinhullámok miatt.  A 8. km-nél átlépem a bűvös határt: 5 perces tempón belülre kerülök. Nem véletlen: ekkorra kerültem az új zenéimhez(Esti Kornél). A szabályokat betartva csak fél fülessel hallgatom, ez meglepően kevéssé zavar(valószínűleg mert egyébként is gyengébben szól az egyik). Nagyon találó pl. a Rohadt eső című szám, mikor próbálok kilátni az elázott szempilláim között. Vagy az „élvezem ezt a szart!” sor, annyira jellemző rám, főleg most: lazuló turisták integetnek két szaunázás közt a meleg szobáikból, miközben én itt futok esőben, hidegben, szélben, és nem cserélnék velük semmi pénzért. Sokat mosolygok, és még jobban vigyorgok, mikor elkapok 1-1 bíztató szót a szurkolóktól, vagy különösen, mikor épp befejezem az első köröm. Péter Attila kiemel: „ééés itt láthatjuk kedves Annát, aki ujjatlanban, fedetlen vállakkal fut éppen, hajráhajráá, így tovább!” Sikerült feltűnőre öltözni ezek szerint. Jót röhögök magamban és valamiért nem tudom a lábaim fékezni, mikor gyorsítani kezdenek. Egyáltalán nem tűnik soknak a hátralévő 10 km – itt látszik a 10 teljesített félmaraton+egy 30 kili, megváltoznak a mértékegységek…  Futok Siófok utcáin, feltűnik, milyen változatos a futóterep ezen a félmaratonon. Aszfalt, beton, térkő, járda, víz, sár, fű. Dibbdobb, kippkopp, csisszcsossz, csittcsatt, placcspluccs, cappcupp. A futás szimfóniája. Kiérünk a Balaton-partra. Azonnal a kedvenc részem lesz. Ilyen időben, ősszel is szép a Balaton. Hiányzott a fű is, mostanában elszomorítóan keveset találkozik a futócipőm ilyen felülettel; ez meg most, így elázva teljesen a mezei versenyeimre emlékeztet…  Élvezem, hogy suhognak a hullámok, hogy arcom fújja a szél, hogy cipőm gázol a pocsolyákban, hogy ruhámba kapaszkodnak a platánfalevelek. Itt azért elég hideg van, pár percig fázok. De csak annál jobban motivál a haladásra. Legyen már egy kis küzdés is. Lépjünk ki a komfortzónából!  Így összehozok egy 4:46-os kilit. Mintha már nem is lenne elég az 1:45-ös határ, mintha nagyravágyóan, nagyképűen többet – vagyis esetünkben pont hogy kevesebbet -  szeretnék… A 16 km hasonlóan telik. Túl gyorsan – nem mert fárasztó lenne, hanem nem bírom szinte feldolgozni, hogy ilyen hamar el tud múlni ennyi idő, ennyire nem sok 16000 m.  A 17-es km-jelzőt valahogy kihagyhatom(és tényleg, az órámon sincs ott részidő), mert 18-nál igencsak meglepődök: már 18?!  Már csak 3?! Hát ha ennyi, ennyi, akkor akár bele is húzhatok, ha már jönnek a nagy kedvenc zúzós-pörgős számaim(Kozmosz). Nem mintha eddig lassú lettem volna, de ezután szinte sprintelek. Egyre gyorsabban futok, egyre nagyobbakat lépek, egyre csak emelkedik a lépéseim száma, ahogy a pulzusom és a hangulatom is. 19 km. Csodálkozva néznek mind a szurkolók, mind a futók, ki ez az eszement, aki így rohan az életéért?  Én csak mosolygok. Meg persze lihegek. Azért ez már nem lazázás, régen nem az, de mennyire jólesik ez a fárasztó ügetés!  20 km. Már vágtatok. Már repülök. Legalábbis úgy érzem. Hülyén nézhetek ki itt trappolva, 3 méteres futólépésekkel, de nem zavartatom magam. Utolsó egyenes szakasz, látom a távolban a célkaput. Még egyszer, még utoljára hajrázok. Nem érdekel, hogy leszakad a lábam, hogy levegőért kapkodok, hogy szét vagyok ázva, hogy kipirosodott a bőröm, a cél lebeg a szemem előtt. Ami rohamosan közeledik. Pár szívdobbanás, 2 levegővétel, 1-2 nyújtott lépés még. Célba érek.

Megint sikerült! Megint 1:45-ön belül. Mégiscsak megvan az a forma. Magamhoz se tértem, de már a következő félmaratont tervezgetem, hüjjje. Összeszedem a befutócsomagot, nagy nehezen az érmet is megtalálom: gyönyörű. Hamarosan viszont fázni kezdek, úgyhogy elmegyek átöltözni. Már most fájnak a lépcsők, gyere izomláz! 2 előtt 10 perccel beérünk a konferenciaterembe is. Gyorsan megy az eredményhirdetés(nike), máris hívnak engem is. Felállhatok a dobogóra – büszkén feszítek a Műegyetem feliratú pulóveremben. Kapok egy érmet. Nekem is tapsolnak. Még ajándékot is kapok(félmarcsis zokni, hátizsák). Hát jó dolgom van.  Szépen csillog a bronz, na meg mint a birkáknak, csörömpöl a 2 érem a nyakamban. Sajnos hamar le kell lépnünk – de előtte még gyorsan szignózom a Monspart Saroltának címzett ajándékkártyát - , megy a vonat. Hazaúton, levezetésnek még matekozok…

Utózöngék
Jajj de jó volt.  Újabb 21.1 km, újabb futás; más helyszín, de ugyanolyan élménybomba.  Ráadásul meglepően jó eredménnyel. Nemhiába, az emberi test csodálatos dolgokra képes…
De szeretem én ezt a távot! Mert félmaratonból sosem elég.