Ilyen se volt eddig, hogy az őszi félmaraton után még valami megmérettetés legyen tavaszig. De idén ez máshogy alakult, ahogy minden más is. Ugyanis voltam olyan elvetemült, hogy a wizzair félmarcsi után be is neveztem a Spar Maraton 30 km-es távjára(nem fogom testébresztőnek hívni, elég röhejes lenne). Már érett egy ideje, de nem akartam elhamarkodni semmit. Hát, ahogy ma kiderült, tényleg jó döntés volt.

Előtte

Az eseményhez vezető út viszont kissé rögösre sikeredett. Az 1 hét kényszerpihenő még bele is fér. De az, hogy összevissza edzek, alig alszok, a stressz meg lassan állandósulni tűnik, valószínűleg nem épp jó pont 30 km lefutása előtt – ráadásul ezt nem tudom rutinból lefutni, mert csak 2 db 21.1 km-nél hosszabb futásom volt. Eleve nem tudtam, hogy álljak az egészhez. Milyen időre számítsak? Az azonnali válasz a mindegy lenne, de nagy az arcom, így már most szerettem volna valami szépet futni. De azért elolvastam a programfüzetet is. „Az utolsó 3 nap lehet a megszokottnál több szénhidrát az étkezések során.” Ez menni fog: csoki, tészta(partira is elmentem, ingyenkaja, ingyenSÖR), péksüti, keksz… „Többször kevesebbet, mint ritkán és sokat érdemes enni!” Uupsz. Sajnos ez már az 5. hét, mikor hol nem eszek fél napig hol meg zabálok. „Az alvási időt ezekben a napokban ne használjuk fel más tevékenységekre!” Jó, akkor valaki írja meg helyettem a zh-imat meg készítse el a beadandókat… Az átmozgató futást is kihagytam: durva hét volt, olyan szinten fáradt lettem péntekre, hogy több kárt okozott volna, mint amennyit segíthet. Az meg pláne jó, hogy fejben egyáltalán nem tudtam felkészülni erre a 30 km-re. Máskor a versenyt megelőző héten már hangolódok, most meg az előestén se éreztem, hogy másnap nem egy szimpla futás lesz… De legalább tudtam aludni. Nem eleget, de a déli rajt nagy előny azért.

Közben
9:30. Friss vagyok és üde. Ja nem. De legalább kezd már versenyzős hangulatom lenni. Készülődök, aztán elindulok. Kicsit kalandos a kijutás a helyszínre, pár pillanatig fogalmam sincs, merre menjek, de csatlakozok egy szintén 30 kilit futó sráchoz, így bőven időben kiérek a rakpartra. Kicsit nézelődök, toporgok: várok. Aztán annyira belejövök a várásba, hogy majdnem lekésem a rajtom. Gyorsan=idegesen leadom a cuccot, wc és irány. Még jó, hogy most nem voltam nevezéskor nagyképű és csak az 5-ös zónába regisztráltam. Nincs visszaszámlálás, nincs is igazi rajt. Egy percet se állok és valahogy elindulunk. Hát fussunk. Egy laza 30 km-t. Laza? Vagy nem? Fogalmam sincs, hogy fussak. Az a terv, hogy nincs terv. Felveszek egy random jóleső tempót és megígérem magamnak, hogy nézem a pulzust is. Ahogy telnek a méterek, km-ek egyre jobb kedvem lesz. Egyre jobban belemerülök a futásba, egyre többször mosolygok, míg végül le se lehet vakarni a vigyort az arcomról. 14 km-nél(ami nekem alig 2 km) nyomok egy részidőt. Aztán 15-nél is, és 16-nál, és így tovább, így könnyen tudom követni a tempóm. Ami meglepően jó. Teljesen könnyedén futok, mégis haladok: 5:10-5:20 közötti tempóban, 165-170 körüli pulzussal. Megint elönt az érzés, ami nikeon is alig pár hete: nekem ez megy. Megy a futás, mostanában jobban, mint valaha. Jobban, mint bármikor álmodtam volna róla. Most is, itt vagyok, és 30 km-t futok. Egy állat vagyok. De még nagyobb állatok, akikkel együtt futok: maratonisták. Elgondolkozok, én mikor leszek annyira nemnormális, hogy elinduljak. Jövőre? 2 év múlva? Vagy kell 5-10 év, hogy felkészüljek? Na 10 év biztos nem. Annyit úgyse bírsz ki. Feltűnően sok a szurkoló. Bejött a kell a  hangod, kell a tapsod! kampány ezek szerint. Külön jólesik a sok hajrát, tapsot, ujjongást hallgatni. Sajnos csak mosollyal tudom meghálálni nekik, úgyhogy félő, a végére nem a lábamban, hanem az arcomban lesz izomlázam… Kb 5 km lefutása után tűnik fel, hogy meleg van. Sokkal melegebb, mint a félmarcsin. És ez csak fokozódik. Szépen nyomja fel a pulzusom: 175 alá már nem is megy, és egy idő után már a 180-at is hagyom. Mert érzésre még mindig laza az egész, tudom, hogy ez most a meleg miatt (is) ilyen. Meg amúgy is. Legyen már egy kis izgalom benne. Hát te hülye vagy, ha még 21 km-en keresztül így futsz, akkor ne csodálkozz, ha teljesen megpusztulsz… Tényleg fáradok kicsit, 8 km környékén aggaszt, hogy lassulok, de a pulzus meg csak megy fel, és érzésre is kezdek fáradni. Inkább visszaveszek kicsit. De a hangulatból nem. Élvezem. A napsütést, a zenéket, a futók és a szurkolók társaságát, az érzelmektől szikrázó levegőt, a haladást, a versenyt. A futást. Valahogy nem számít annyira, hol járok. Kicsit összefolynak a kilométerek, főleg, mert 2 számot ki kéne vonnom egymásból ahhoz, hogy megtudjam, mennyit futottam eddig. Nem is lényeges annyira. A lényeg, hogy hagyjak elég energiát a végéig. Ez nem félmaraton, ez több, nem tempózhatsz végig, emlékeztetem magam állandóan. Most még több hidat érintünk, mint legutóbb, mintha direkt nekem találták volna ki az útvonalat. Amúgy is sok hely ismerős már. Szeretem ezeket az utcákat, itt olyan jókat futottam már. És itt a BME. Megint. Mindenhol, b+… Kínomban nevetve futok. Megint küldök egy szívet. Miért van az, hogy 20-30 km-es futásokra önként és dalolva elmegyek, de esténként tanulni valahogy nincs annyira kedvem? Pedig muszáj. Így is nehéz, nagyon nehéz. De ma, de most elhiszem, hogy sikerülni fog. Meg tudom csinálni, ahogy a 30 km-t is, mert egy futó vagyok. Kicsit javulnak a részidőim, megint 5:15 környékén vagyok az 5:30-as km-ek után. Egész gyorsan megy az idő. Vagy a táv? Inkább az utóbbi. Fel se tűnik, mikor lefutom a 30 km felét. Persze, nem vagyok már annyira friss, de még bőven van mit kihozni magamból és nem számolom rögeszmésen a métereket. Az már rosszat jelentene. Azt, hogy csak a végét várom. Most meg tök jól elvagyok így random valahol a közepe és a vége közt. Itthon vagyok. Jön a Margit-sziget is. Az összes frissítőállomáson iszok – poweradet is, mert elhatároztam, hogy azért se fogom kihányni, mint 3 éve… - , a táv felétől kb. eszek is, mert kezdek éhes lenni. Nagyon hangulatos a környezet: hulló falevelek keringőznek, néha felkapja őket a szél, avarillat árad a fákból, aranysárgán süt az őszi délutáni nap. Mi meg futunk. Még mindig. A Margit-hídon is erőből felfutok. Valamiért pluszt ad, ha belegyorsítok felfelé: így látom, hogy még mindig megy. 36 km-es tábla. Csak 6.2 km. Máris?! Arcom az ég kékjébe tartom, mély levegőt veszek. Tökéletes ez a pillanat. Ez a 30000 méternyi pillanat. Ezután alig észrevehetően, de gyorsulok. Kanyargunk a belvárosban, aztán jön a Nyugati. Majdnem, mint a félmaratonokon, itt is a táv végén van, csak kicsivel több, olyan 4 km lehet hátra. Elszállva, bambán vigyorogva felrohanok. Egyébként látok pár ismerős arcot futás közben. A söröshordós a parlament előtt. Kocsis Árpád is a szurkolók közt. Itt meg látom Monspart Saroltát, ő is rámmosolyog. Innen már tényleg alig van. Akár gyorsíthatnék is. Fáradt vagyok, a lábaim egyre nehezebbek, pulzusom 180 alá nem is megy(186 körül mozgolódik), de még mindig van hova tovább, még mindig nem ez a max. Azért várok, még el nem jutok 39-ig. Kezdődhet az állatkodás. Szinte én szégyellem magam, hogy itt pofátlankodva előzgetek a szaros kis 30 km-emmel, mikor itt a többiekben már 12000 m-el több van… De ha egyszer jólesik! Még azért az utolsó 2 frissítőállomásnál is iszok. Biztos, ami biztos. Túl sokszor hallottam ma már a mentőt. Túl sok futót láttam ma már a földön ájultan heverni. (Ezek csak, amik néhány pillanatra lehervasztják vigyorom) Nem akarok úgy járni, mint 3 éve a nikeon. Elég volt egyszer. De ez nem fog előfordulni, ma sem. Mert megiszom az utolsó korty vizet és elkezdem az utolsó 1200 métert. Ahogy felírtad a karodra: Csak fuss! Fáj levegőt venni, de nem érdekel. Lábaim betonkeménnyé váltak, de nem törődök vele. Ez az én napom. Ez az a pillanat, amit már mióta várok. Rohanok. Az 56-osok terére érek. Már látom a célkaput. Valahonnan szerzek még egy kis energiát – feltehetőleg az utolsó megmaradt adagot - , és lélekszakadva futok. "Mind hősök vagytok!" Kezek magasba, arcom napfényben fürdetem, levegőt!, és cél! Sikerült. Sikerült! Lenyomom a stoppert. Majd később megnézem. Most csak hadd térjek magamhoz. A fáradtságtól. A győzelemtől. És az eufóriától. Már eldöntöm, itt leszek jövőre is. Ha nem is maraton, akkor 30 km. Ez is olyan, amit nem elég egyszer átélni. Nyakamba akasztják az érmet: gyönyörű. Átveszem a befutócsomagot: kit érdekel, csak legyen benne folyadék és táplálék. Rámterítenek egy fóliát. Köszi, de így is melegem van, úgyhogy kis téblábolás után le is veszem. Miután már csak 140-es a pulzusom állva(!), nyújtani kezdek. Íjajj. Ez fájni fog. Gyere, izomláz, már hiányoztál! A bőröm egy merő sómező. Nem is emlékszem, mikor izzadtam ennyit. Megnézem az időm is: 2:37:52. Mivan? Azért ez elég jó így elsőre. Túl jó. Jobb az átlagom, mint nem egy félmaratonomnak… Még fénykép, cucc fel, és indulás haza. Vagyis vánszorgás. (Van akkora egóm és van annyira meleg, hogy fel se öltözök normál cuccba: simán topban+sortban+éremmel a nyakamban metrózok.) De soha rosszabb vánszorgást ennél…

Összegzés
Sokkal jobb lett, mint amiről egyáltalán álmodtam volna. Nemcsak lefutottam a 30 kilit, még gyorsítás is volt benne. És élveztem az elejétől a végéig. Nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog, mint most. De, tudom: alig 4 hete a nikeon. Ez nem változik: szeretek futni.