Nem részletezném a 4:30-as kelést, végül is Tomi felszedett bennünket és valahogy biztosan megérkeztünk 6-ra Kistarcsára (Ildi, Zoló, Tomi, én), mert arra határozottan emlékszem, hogy 6-kor a töküres kistarcsai uszodában Tomi az ő utánozhatatlan mosolyával közölte, hogy jaaa, különben azt csak ő találta ki, hogy a CSK-knak 2 órával a kezdés előtt ott kell lenni. Később azért kiszedtük a fejét a serleges vitrinből és helyreállt a béke.

Aztán elirányítottak minket a (nagyon) közeli gimihez, ami az én fejemben már örökre Klór Ferenc Szakközép marad, ahol is az egyik tanteremben volt a szállás (gondnok bá: „wc balra, wc papír meg a portán”). Itt azért rám nem kicsit hatott a fíling, fel is szerettem volna írni a táblára, hogy „minden tanár hülye”, de aztán eszembe jutott cseha, és így már nem mertem. Akarom mondani, így már nem is tűnt igaznak a mondás.

Az uszoda, hmmm. Viszonylag hamar kiderült, még két ilyen szőkének is*, mint Ildi és én, hogy az nem a lábmosó, hanem valóban abban fog úszni 20 csapat. A medencetér is kicsi volt, na de legalább az oxigén nem foglalta a helyet.

(* reggeli párbeszéd közöttünk:

Ildi: Judit, te természetes szőke vagy?

Én: Igen. De te is!

Ildi: Tudom.)

8-kor Ildi hősiesen és gyors(b)an elrajtolt, 3 másik csapat egy-egy képviselőjével, és így elkezdődött a 24 órás vízi szumózás. Kicsit azért könnyebbé vált a szitu, amikor már mindenkinek tiszta lett, hogy körbeúszás van. Ildivel másfél órát úsztunk, először negyedórás váltásokkal, majd a harmadik harmadban átálltunk a 100-ankénti váltásra, ami lényegesen jobb volt. Nekem ugyan az első negyed óra hatalmas PB volt mellben (Joci: mellÚSZÁSban), mert összejött a 750 m (picit sztem több volt az mint negyed óra, de sajnos nem tudom, mennyivel), de a másodiknál visszaütött a kialvatlanság, és az előző negyed órás erőlködés és az, hogy a negyed órás pihi viszont ilyenkor túl sok, szóval olyan rossz időt úsztam mellben, amit ÉVEK óta nem… :(. Bocs, csapat!

Persze, hogy jobb volt sokkal a 4 hosszonkénti váltás, habár vesszek meg ha tudom, hogy most akkor meghágtuk-e a törvényeket ezzel, vagy sem, ez ügyben nem vagyok felvilágosítva már. Egyébként Mike255 számolt ezalatt, és nagyon jól estek a bíztató szavai az első 15 perc utáni kikászálódásomkor, ahogyan úszás közben a medence nemváltós végén daniloo, nyaff és nemtommégki kiabálása is, amiből ugyan nem értettem semmit, de vélhetően bíztattak (habár lehet, hogy csak azt kérdezték a túlvégen ülő Mike255-től, hogy kér-e valamit a boltból?), úgyhogy innen is köszönöm, nagyon jó volt!!

Utána vissza a szállásra, lassan összegyűlt a csapat, jó volt újra látni a többieket. Meg a grillcsirkéjüket.

Ezután zolóval megtekintettük Kistarcsa cityt (azt hiszem), amely megkapóan szép látványt nyújtott a február végi pudvás, dzsuvás, ergya, ratyi, fokozhatatlanul szar időben. De röhögnivaló szerencsére mindig mindenhol van, például az, hogy a piac felé mutató táblán az szerepelt, hogy „Erre rövidebb”, amihez zoló hozzátette, hogy „az ital”. :D Egyébként végül nem lett igaza, vélhetően K-Európa egyetlen olyan piacán akartunk pálinkát inni, ahol a leghúzósabb ital a savanyúkáposzta-lé volt. Egy lángos azért lecsusszant (nem nekem…), de később egy helyi ivóban csak sikerült némi erősebbet is bevinni. Egy jagert és egy unicumot.

Én: én tudom, h melyik-melyik, te felismered?

Z.: (egy méterre az orrától a pohár, azonnal rávágja:) ez a Jager!!

Én: úristen, hát te aztán nem vagy semmi, ez tényleg az!

Z.: hiába, sok-sok év tapasztalata

felét megittuk, majd egy perc múlva:

Z.: te, szerintem elcseréltük

Én: szerintem is.

Próbálom kicsit zanzásítani: utána vissza, kaja (bográcsgulyás), aztán elindultunk a csapattaktikát megbeszélni a helyi Hörpintőbe (nyaff, smarcsu, daniloo, zoló, Ildi, cseha, zsóti, forgi, mjoci, jajkithagytamki, én), ahol nagyon finom meggy- és bodzalét tartottak, és ahol kiderült, hogy a Jager+tej kombó valóban okés, köszi zsóti! Egy bemelegítő társas (Cseha, Ildi, Zoló, én) után jött a kemény küzdelem, aka. Ki nevet a végén? (zoló, zsóti, forgi, én, kibicelt: Joci; ő sztem be fogja írni az edzésnaplójába), amely igen fordulatosra sikerült, és végül sajnos nem én nyertem. Úgy értem: őszinte gratulációm forginak! Zsótinak meg innen üzenem, hogy nem az nyer, akinek a legtöbb bábuja dekkol a depóban. Utána vissza, kaja megint (paprikás kr.), majd némi szieszta, az alvás azért nem jött össze, mert Blue viszonylag egyértelmű ráutaló magatartással (párnájának az arcokba való hajigálása jó messziről) kimutatta, hogy ő a maga részéről ezt ellenzi.

Aztán valahogy este 8 lett és jött Ildivel az újabb úszás, olyan érzés volt elindulni, mintha államvizsga előtt még beugranék egy gyökérkezelésre, de aztán persze, hogy megjött a kedv. Itt először 10 percenként cseréltünk, majd 20 percig 50-enként váltottuk egymást. Zsóti számolt, de sajnos csak annyit, amennyit le is úsztunk. És ekkor sütötte el nyaff is az egyik – számomra – legemlékezetesebb aranyköpését: „Leváltanálak már Judit, csak nem tudlak, mert nagyon csúszik az arcom.” Nehéz volt röhögve úszni utána.

Aztán éjféltől egyig, majd kettőtől háromig számoló voltam, zolónak itt is köszönöm szépen, hogy velem jött, és ott volt végig. Egyébként hatalmas élmény volt számolni, megunhatatlan látvány a szép úszás, teljesen behaltam. És nemcsak a profi csapatok tagjaié, de tőlünk is Réka, daniloo, teadrop úszása olyan volt, hogy tényleg öröm volt nézni. Bocs mindenki mástól, csak én őket néztem viszonylag hosszabban. De nagyon érdekes volt a másik csapat tagjainak hosszait is számolni: ők, amíg én számoltam, órás váltásban voltak, azaz két emberüket néztem egy-egy órán keresztül. Láttam, mikor van a holtpont, láttam, mikor kezdenek erőre kapni, mikor küzdenek iszonyatosan magukkal, hát, nem volt semmi. Ahogyan az sem, hogy a legtöbb ember igenis nagyon figyelt a másikra és akár saját lassulása árán is segített. Jó nem mindig, én is őrzök egy – épp most kék – emléket a bal medencecsontomon Döbrögi bácsi sarkától (by zoló; a szomszéd csapat hm… ünnepien telt tagjáról van szó), de nyilván nem szándékosan csinálta.

A számolást követő alvást azért nem írom le, mert majd – remélem – zoló megteszi, erre komoly igény van ám. Legyen elég annyi, hogy igazán minőségi horkolóversenyt volt szerencsénk meghallgatni, innen is gratulálok a résztvevőknek, a zsűri igazán nehéz helyzetben volt. Aztán voltak egyéb zajok és zörejek, amiktől elnyomhatatlan vihogás tört ki rajtunk (mondomén, hogy rám nagyban hatott a tantermi miliő), Ildi is a sírjak-e-vagy-nevessek állapotban fetrengett. Elnézést, ha valaki a mi vihogásunktól nem tudott volna aludni, habár a horkoláshoz képest a mi röhögésünk olyan volt, mintha a légkalapács mellett kellene kihallani egy tollpihe földbe csapódását.

Reggel még zsótival bedobtunk egy kávét a HÉV-megállóban, eléggé hm… autentikus egy hely volt az is, a büfés csaj arca a téli, hideg, megállóbanácsorgós vasárnap reggelek totál reménytelenségének minden jelét magán hordozta, de végül azért mégsem ugrottunk a HÉV elé, hanem visszabattyogtunk.

Nem akarok itt érzékenykedni, de azért na. Nagyon jó brigád ez, és mindig olyanok ezek a 24 órás úszások, mint valami ünnep. Szerintem állati nagy dolog, hogy mindenki szó nélkül kihozza magából az éppen aktuális maximumot, és mégsem akadt ki senki, hogy ez most kb. semmire nem volt elég. Egyetértek forgival, hogy valszeg nálunk volt a legjobb a hangulat.

És szerintem a szervezők kitettek magukért, azt leszámítva, hogy a medencében a népsűrűség olyan volt, mintha egy kínai-indiai turistacsoport nyomakodna fel a reggeli tokiói metróra– és ez mondjuk kétségtelenül nem kis hiba – szerintem minden nagyon pöpec volt.

Ildi, nagyon-nagyon jó volt veled úszni, köszi nagyon!!

Jó volt hazajönni, és hatalmasat aludni, hát még milyen jó volt feltakarítani a világ leggusztustalanabb ajándékát, amivel Pötyi macska kedveskedett a 30 órás egyedüllétért cserébe, de szigorúan csak azután, hogy előbb eljátszotta a kisangyalt.