XIV. Börzsönyi Vándortúra

A cím újságírói fogás, mert nem Dunaújváros helyett választottuk a Börzsönyt, hiszen előbbiről már jóval előtte lemondtunk. Részemről a motiválatlanság, de főleg az edzetlenség volt a fő ok, nem akartam megtenni azt ezzel a versennyel, sem a társakkal, de mindenekelőtt magammal, hogy ilyen kondiban állok oda. Erről akkor ennyit.

A börzsönyi túrát viszonylag gyorsan elhatároztuk („te, nem megyünk?” „ja, de, ok”). Az összes időjárásjósló honlap (hogy az ördög vinné el az összesnek a szerkesztőjét) napok óta egybehangzóan azt állította, olyan egy ratyi idő lesz, hogy a kutyákat is csak lapáton tartja majd ki ugatni, akinek esze van. Az eltérés csak abban volt, hogy ki 7, ki 9 mm országos csapadékot jósolt (képzetlenebbek kedvéért: az sok), és hát ki gondolta volna, hogy csapadék alatt a népek este 8-as film utáni zuhanyzását értik ezek az anyaszomorító, agyhalott meteorológusok (hogy ***** meg egy talicska aprómajom az összeset).

Nem vagyok egy nagy túrázó, konkrétan ez volt az első hosszabb (mittomén, 12-15 kilit meghaladó) túrám, de azt vágom, hogyha október közepén eső ÉS szél is van (mert azt is jósoltak), akkor 30 kilit mászkálni sima szerkóban nem menő. Így esett, hogy a téli bakancsomban menten, téli naciban, vastag túrazokniban, aláöltöző, plusz egy technikai felső, egy softshell dzseki, táskában vízálló gatya, vízálló dzseki, vízálló táskavédő, váltózokni, váltófelső, váltótökömtudjami. Mert hát azért 10 óra az esőben, szélben, ősszel nem játék ugye, főleg nekem, aki attól is felfázom, hogy a hideg vízre gondolok. Zoli hasonlóan nyomta. Zebegényben letettük a kocsit, átvonatozunk Szobra (6 perc, 250 Ft…) megvakargattuk a sokadik túrájára készülő Zsoli kutyát, becsekkoltunk, elindultunk. Úgy 2 kili után éreztem, hogy én biza meg fogok így gyulladni, az meg nem tesz jót a testi épségemnek. Amit tudtam levettem, és mivel az úgynevezett esőfelhők valahol nyilván az országhatáron kívül tevékenykedtek, hamar gyanús lett, hogy de már itt egy rohadt csepp eső nem sok, annyi sem fog esni. Az első ponton (Ruzsási-hegy) még vígasság volt és boldog úttörőfejet vágtunk, és élveztünk mindent, a tájat, a levegőt, a túrát. Aztán lassan-lassan megértettem, hogy plusz 20-25 fokban a mínusz ezerötszázmillió fokra tervezett Asolo bakancsom az nem éppen adekvát viselet, továbbá ordas nagy butaság volt elsőre ennyit menni benne, miközben ehhez szoktatni kell magam, elvégre fogja a bokámat mint Freddy Krueger az egyszeri fiatalkorút. A Csák-hegyen át Márianosztrára érve már azzal szembesültem, hogy nincs az a túlsúlyos, tömzsi, túlkoros túratárs, aki szélsebesen le nem hagyna bennünket – miattam persze, Zoli ment volna gyorsabban is, de nyilván nem nélkülem, így hát velem maradva legalább alkalma volt részletesen megtekinteni a flórát és a faunát. Márianosztrán felejthető frissítésben volt részünk, de a kenyérkenő csajok olyan jó fejek voltak, hogy az édesítőszeres, rettenetes lónyál ízét hamar el tudtuk felejteni, amelynek a színe ahhoz hasonlított, ahogy Hello Kitty vérét tudnám elképzelni. Itt már nem volt tréfadolog a hőmérséklet, konkrétan a hőguta kerülgetett, a farmeres, műkedvelő fiatalok meg csevegve előzgettek. Minket, mármint.

Valahogy felkavirnyáltam magam a Kopasz-hegyre, Zoli fent várt, mikor aztán odafent elmúltak a cikázó tűzpiros pöttyök a látóteremből, akkor láttam ám, hogy csodaszép helyen vagyunk, alattunk a Börzsöny, messze ott csillog a Duna és színes fák mindenütt.

A Nagy-rét viszonylag sima ügy volt, csak egyszer kerülgetett előtte az infarktus, aztán besétáltunk (haha) Kóspallagra, ahol már kegyetlenük k***ra fájtak a lábaim, de valami borzasztó mód, mert az már nem az én kis piros bakancsom volt, hanem ez itt ni: http://thepropstop.wordpress.com/2011/10/18/face-off-pair-of-prison-boots-from-erehwon-prison/

Innen aztán megkezdődött az igazi kínszenvedés, még hátra volt egy tízes, tudtam, hogy ez szenvedés lesz, de nem, hogy ennyire. Az utsó 5 kilin (ami egyébként csodaszép szakasz volt) már folyton meg kellett állnom, Zoli masszírozta totál elgémberedett lábaimat, iszonyú idétlen egy érzés volt, hogy fentről bokáig semmi bajom, a két lábfejem meg úgy fáj, mint a fene. Zebegénybe beérve a könnyeimmel küszködtem, ekkor már vagy egy órája a ******** című Belga-szám járt a fejemben és csak azt skandáltam, hogy „***** szádat ****** meg, ****** meg, ***** meg, ***** szádat ****** meg, ****** meg, ****** meg, *****, ***** szádat ****** meg, *****anyád **** meg”, küldöm ezúton is minden meteorlógusnak.

Otthon aztán kegyetlen méretű jobb boka bukkant elő a börtöncsizmából, felette a keringési zavaros kiütéseimmel (idei újítás) és sajgó porcikák mindkét lábfejen.

Hát így esett, hogy az első 30 kilis túrám nem egy szép emlék, már ami a dolog fizikai oldalát illeti. Mert más részről viszont annál, amit vesztettem (, önbecsülés, hámsejtek a lábamról) sokkal többet nyertem azzal, hogy megtapasztaltam, milyen az, ha az emberrel a végsőkig türelmes valaki, ha akkor is elvisel és kedves, amikor a magam részéről már a saját nyakam tekerném ki szívem szerint és akkor sem gurul be, amikor már km-ek óta csak vinnyogok mellette, hanem megáll és masszírozza a lábam. Zoli ilyen volt velem végig és a vérhólyagokat el fogom felejteni, de ezt sosem :)

Ami a szervezést illeti: nagyon jó volt. Az útvonal érdekes és egyedi (pár erős lejtőt azért tudtam volna feledni), a jelölés hibátlan (egyszer csesztük csak el, mert eldumáltuk a kereszteződést, ezért lett hosszabb a távunk a hivatalosnál), az itiner zseniális, a pontőrök a helyükön őrizték a pontokat, a befutócsomag (jelvény, oklevél) nagyon szép.