1 hozzászólás
Nem beszéltem róla, elérhetetlennek tűnt, de már ott volt.
Elindultam Kiskörén a középtávon, de ott meghaltam, nem tudtam élvezni a versenyt, szenvedés volt, viszont rengeteg tapasztalatot szereztem és mindenekelőtt igazi barátokat, akik azóta is mellettem állnak és most is itt voltak, segítettek mindenben, figyeltek, óvtak, ha kellett rámszóltak, ha kellett nevettek rajtam. Duzzogtunk sokat együtt, csak lazán építettük fel a várfalat.
Év elején rákattintottam a nevezés gombra és onnan már nem volt megállás, készülni kellett.
A megnyitón túl voltunk, ott álltunk együtt, hallgattuk a fontos dolgokat, már ami megmaradt. Kropkó Péter szavai megmaradtak „a fájdalom időleges, a győzelem örök” ezt nem felejtettem, felejtem el soha. Zakariás Géza 1992-ben kérdezett valamit: „Elek, nincs kedved triatlonozni?” Nekeeeem, de hát bringám sincs, meg hát kajakos vagyok. Nemsokára lett bringám, amit azóta is használok, talán ideje lenne nyugdíjba küldeni
igazán más nem nagyon maradt meg. 
Elérkezett a nagy nap, izgultam, nem sokat aludtam, valahogy nem jött álom a szememre, néha átszóltam Móninak, Te alszol? Hát nem, jött a válasz, mosolyogtam magunkon, majd csöndbe maradtam. Nehezen keltem, de erősnek éreztem magam, gyorsan átnéztem a cuccokat, felszereléseket, mint utólag kiderült nem eléggé
, azután már indultunk is. Ettem néhány falatot indulás előtt, de az igazi reggeli a kocsiban volt. Bocsi vezetett, nem sokat beszéltem, tömtem a fejembe a párizsis zsömlét, ez már máskor is bejött. Hamar odaértünk, hála Bocsinak. Gyors pakolás, bringa rendben, de mégsem, hol az óra?
Na az ott maradt az asztalon, akkor most hogyan megyek, úgy megszoktam, hogy ott van. Megbeszéltük, hogy amint lehet utánam hozzák, de a rajt előtt nem sokkal, mégis azt mondtam nem kell.
Ne zavarjon engem, nem rohanni jöttem, megyek én az érzéseim után. Ha érdekel, a végén úgyis megnézhetem az iramot. Depózás után rövid sorbaállás ott ahol könnyíteni lehet magunkon. hamar elvégeztem a szükséges dolgokat és jöhetett az öltözés. Hogyan is kell felvenni ezt a ruhát, aha a lábam ide, jóóóó, ez megvan a másiknak is maradt hely, minden ok. Ez megvan, belebújtam, ekkor jövök rá, hogy a vazelin elmaradt, vissza minden, vazelin felken, majd egyszer csak szólnak, hogy egy perc még a jelentkezésig. Búcsút intek Móninak, Kittinek, Bocsinak őket már nem is látom a végéig, illetve Bocsi feltűnik féltávnál fotózni. Mártiéktól is elköszönök, de a rajtba velük még találkozok. Szóval irány a part, lent minden rendben van, én vagyok akit mutat a gép.
Talán itt már elhittem, hogy indulok… 
A rajt előtt még Mártiékkal váltottam néhány szót, majd észrevettem Vincát, kiabáltam neki, ő meg csak nézett
és mondta, hogy nem is tudta, nagyon szurkolni fog és nagy hajrá, ügyes legyek, azután bementem a tömegbe, kerestem a fórumos csapatot, megtaláltam őket (titeket), egy utolsó kézfogás, néhány utolsó szó, én nagyon izgultam, rajtuk nem látszott. Jött az áldás, majd az ágyú és a zene. Természetesen, elindultam a víz felé próbáltam teljesen a mezőny szélére menni, Erik még kiáltott: Hajrá Elek, aztán már ugrottam is a habokba, elkezdődött az úszás.
A tó nagyon tiszta volt és teljesen sima, legalábbis az elején, mert hamar felzavarták a száguldozók. A nap éppen felkelőben volt, másra nem is tudtam figyelni, néztem a partot, no meg természetesen néha kinéztem a bóják felé. Megvolt a tervem, nem kapkodtam, nem siettem tartottam a tempót, néha fejbe vágtak, oldalba rúgtak, de nem volt gond. Az első kör végén minden rendben volt, minden a tervek szerint alakult, Bocsi a parton várt, amikor kiléptem a vízből, készített néhány mókás képet, majd továbbengedett, sokan kiabáltatok, de sajnos nem volt idő mindenkivel szót váltani, mert menni kellett tovább várt ismét a víz.
Az első fordító bójánál elakadta lendület, de hamar túlkerültem a holtponton, és egyenletes iramban közeledtem a célba, vagyis a váltóponthoz. Ismét ki a vízből(pontosan a tervezett időnek megfelelően, sikerült nem elrohanni az úszást), a nap ekkor már felkelt, melegített bennünket,
de sajna széltestvérét is elhozta, hogy közösen nézzék a mutatványunkat. Még minden szurkoló ott volt a parton, örültem, persze, hogy örültem, nem tudtam nem mosolyogni, nem is futottam, szépen felsétáltam a sátorig, nyugodtan átöltöztem, majd megreggeliztem. Tudtam, hogy előttem, van a bringa, amitől tartottam, nem készültem eleget, többet kellett volna. Szendviccsel a számba mentem ki a depóból, mosolyt csalva néhány versenybíró arcára, akik bíztattak, hogy már nyugodtan felszállhatok a bringára, de rájöttek, hogy inkább a jó étvágyat a megfelelő bíztatás ide. 
Úgylátom a beszámoló végénél elakadtál cillagom ;)
Később még vissza nézek ;)