Sajnos jól emlékeztem... Ez lett a leggyengébb tóköröm.

Igaz, néha kis mértékben változó útvonalon, de ez volt a 9. Velencei-tó körüli futásom. 4 éve, 2008. áprilisában, a III. Tóparti Futópartin volt az első teljesítésem, Pók Janó nagyszerű rendezvényét azóta ki nem hagynám, így aztán a mostanival együtt már öt szép érmem van tőle. Aztán volt még két (nevében) Szuper verseny, 2008. és 2009. augusztusában (ez utóbbi az emlékezetes, közel két órás csúszással), egy Yours Truli 2011. januárjában, meg egy szintén Janó által szervezett baráti futás 2009. szeptemberében. Az augusztusi rendezvényeknek a rajtja is máshol volt, az első alkalommal a futás is a szokásossal ellentétes irányban történt.

Az útvonal az utóbbi években kis mértékben mindig módosult, a Velencén folyó építkezés ("Velencei-tó Kapuja Project", vajon lesz-e belőle valami?), illetve a kerékpárút kiépülése miatt. Naplóztunk/naplóztak az elmúlt években 27-28 km-t, az edzésnaplókban is számtalan adatot találhatunk.

No mindegy, a tókör az tókör, néhány száz méter ide, vagy oda. Azt hiszem, a kezdetektől az volt a mániám, jó lenne 3 órán belül célba érni. Talán csak az első volt kivétel, amikor tényleg csak a sikeres beérkezés volt a fontos, hiszen addig csak két-három 15 km körüli futásom volt, hosszabb még nem. Az első alkalommal másfél, az augusztusi versenyen öt és fél perccel csúsztam ki a 3 órából, majd jött a 2009. április 5-i, ahol (sajnos most a múltnak átadott) negatív rekordomat értem el. Visszaemlékezve sok hasonlóságot vélek felfedezni. Akkor (is?) váratlanul meleg idő volt, és akkor is a dinnyési összekötő úton fogyott el az erőm.

Két éve végre sikerült 2 óra 55 percet elérnem, és tavaly is mindkét alkalommal kevéssel 3 órán belül maradtam.

Az idei felkészülésem (már többször is írtam róla) a tavaly novemberi dobogókői botlás miatt nem jól sikerült, de túl a Vértesi Terep Maratonon, egy (majdnem ) 4 órás futáson és végre két 20 km-nél hosszabb magányos edzőfutáson ismét a 3 órát céloztam meg.

A meteorológusok egész héten folyamatosan rossz idővel riogattak, én meg sajna, el is hittem. Így történt, hogy nem is vittem magammal rövid nadrágot, hanem csak egy melegítő alsó volt nálam. A rövid ujjú felsőm is viszonylag vastag anyagból készült. Fél 10 tájékán, amikor átöltöztünk, számomra váratlanul előbújt a napocska, felhők már csak estefelé takarták el. Papp Dénes barátom figyelmeztetett is a rajt előtt, hogy a rosszul megválasztott ruházatom miatt nagyon sokat fogok majd izzadni, igyak sokat, próbáljam az elvesztett folyadékot visszapótolni.

A rajtig gyorsan elrepült az idő, csak pár szót tudtam néhány ismerőssel beszélgetni. A rajtnál igyekeztem jó hátúlról indulni, nem szeretek láb alatt lenni. Egyedül futottam, illetve a saját tempómat tartottam, nem próbáltam másokhoz csapódni. Az első pár km viszonylag jól ment, főleg magamra figyeltem, no meg a felfestett km-ekre. Ismét találkoztam Dénessel, kis ideig egy spártai hős (Németh Zoli) mögött futottam, majd bemutatkoztam az egyik (velencei) BSI futó nagykövetnek, hiszen közel lakunk egymáshoz. Az első frissítőpont után picit nyügös voltam a bicilkis kísérők miatt, a tóparti úton sem mindig értettem meg őket. A legfurcsább egy sétáló futó volt, a kísérője (nevéhez méltóan) mellette tolta a bringát.

Én ezt a szakaszt egyébként nagyon szeretem, hiszen itt tényleg látszik a tó, meg a nem túl távoli hegyek (azaz inkább dombok) is. A második frissítőpont előtt már nagyon örültem az árnyékos részeknek, azaz itt már izzadtam, rendesen. Az arborétum emelkedője valahogy riasztóbbnak tűnt, mint tavaly. Túlságosan messziről látszott már, és túlságosan magasan voltak a távoli futók - nekem legalábbis úgy tűnt. A harmadik frissítőpont előtt már érezhetően lassultam, és utána, a frissítőpontról elindulva is csak nehezen váltottam sétáról futásra. A cikk-cakkozás nem volt zavaró, csak az egyik útszűkületben éreztem túl közelinek a szemből jövő autókat. Az már jobban meglepett, hogy Pákozdon 3 perccel dél előtt harangoznak, éppen a templom közelében jártam akkor. Közel 2 óra futás után még Pákozdon voltam, sajna ez nem sok jót ígért a tervezett időeredmény szempontjából.

A dinnyési összekötő út kezdeti lejtője sem lelkesített igazán, a homlokom csupa izzadtság volt, néha a sapkámat már a kezemben vittem inkább. Az M-7 felüljáró előtt elhagyott a maradék erőm, itt már - másokkal együtt - sétára váltottam. A következő frissítőponton próbáltam sokat inni, ez legfőképpen abban nyilvánult meg, hogy szinte hallottam, ahogy lötyög bennem a folyadék. Brr. Az összekötő út vége felé már elkezdődött az a mulatságos játék, hogy oda-vissza előzgettük egymást néhányan, attól függően, hogy éppen ki sétált, és ki váltott kocogásra. A Vitálsportos polós, idősebb férfi, a fekete (sí?)sapkás hölgy (24), a ciklámenfelsős hölgy (és az őt kísérő vörös hajú bringás hölgy), a babakocsit toló srác (71), a színes fejkendős pár (15, 26), egy másik ciklámen pólós (magányos) hölgy, a Camelbak hátizsákos srác (518)... A záró 3 km máskor nem szokott ennyire fájni, az utolsó frissítőpont utáni szmájlik gúnyosan mosolyogtak.

Aztán hirtelen ott volt a cél, mi ketten, 1956-os születésű pákozdi futótársammal (84) -(az utolsó km-en futás helyett inkább a barátkozást választottuk) - hirtelen úgy gondoltuk, ezt a pár száz métert azért futásnak látszó mozgással kellene színezni.

Cél. Janó felesége, Margó adta át az érmet. Gabesz guggolva fényképez. Film vége!

Ez volt a kilencedik.

És a tizedik? Ismét 3 órán belül lesz!