A tavalyi kihagyása után idén végre újra eljutottunk a Téli Mátrára. Nagyjából állandó túratársammal, Sanyival az M-esre neveztünk, gondolván, ha úgy alakul, abból még lehet S-est csinálni...
A szokásos indulási nehézségek közül semmi nem maradt el. De ezzel most nem is untatnék senkit; legyen elég annyi, hogy az elvileg 10-ig tartó M-es indításhoz képest az itinerünk szerint 10.22-kor rajtoltunk, gyakorlatilag 10.31-kor sikerült tényleg elindulni Mátrafüredről.
A táv eleje igencsak ismerős volt, több túráról is. A fürdei utcák után a Cserkő-bánya mentén haladva Lajosháza volt az első célpont. Olyan nagyon ügyes voltam, hogy már az első jelentősebb erdős szakaszon intéztem magamnak két frankó lábmosást. Az elsőre még azt mondom, "jogos" volt - sokan süllyedtek ott, ahol a jobb lábam elmerült (persze a cipőm rögtön átázott, szerencsére a zoknim alig). Na de a második! Azt nem is tudom, hogyan hoztam össze. Épp megszáradt volna az első malőr után a lábam, amikor egy nagyon lehetetlen helyen figyelmetlenségből(?) ismét bokáig merültem (megint jobb lábbal, naná!). Ááá, ezért nagyon haragudtam magamra, és már ekkor tudtam, hogy fejben gondok lesznek, többet kellett volna aludnom, vagy legalábbis pihennem. Na, azért egész jó időben elértük Lajosházát. A jelző igaz a teljesítés idejére is, és az időjárásra is: gyönyörű napsütés, sehol egy felhő, ragyogott a hó mindenhol.
Gyors frissítés után indultunk tovább. Néhány meglehetősen érdekes patakátkelés után, helyenként csúszkálva, de különösebb gond nélkül értünk a Vörösmarty-turistaházhoz, ahol pecsétet ugyan mi nem kaptunk, viszont a forró erőleves nagyon jólesett. Itt már megkaptam, hogy "a Kékesen, de már előtte is, nagyon foglak utálni, Ildi". :)) Merthogy én mondtam, hogy az M-re menjünk, és nagyon nem akaródzott átneveznem az utolsó lehetőségnél sem. Így az eredeti terv szerint folytattuk utunkat, mígnem elértük a Pisztrángos-tavat, ahol a 2. ep-n zsíros kenyérrel kedveskedtek a szervezők. Szerencsére tűz is volt, ahol lehetett melegedni, ami nagyon jól jött, lévén ez egy elég hűvös szakasz. Kis idő után innen is indulni kellett, méghozzá a Kékesre! Vááá, ez kemény volt!! A májusi éjszakai Mátrán egy sokkal kellemesebb oldaláról közelítettük meg a hegyet. Ez itt most a hóban, a (nekem, edzetlenül) húzós emelkedőkkel kegyetlen volt. Állandóan a ColdPlay sorai jártak az eszemben, csakúgy mint az államvizsga előtti fiinisben, vagyis "Nobody said it was easy; no one ever said it would be this hard..." hehe :) Aztán amikor már eléggé kínlódtam, láttam, hogy mindjárt sík terepre érünk...felcsillant a remény, hogy vége.. és akkor kijutottunk a Sötét Lápa-nyeregre. Hát, nem igazán örültem, amikor megtudtam, hogy még több mint 100m szint van a csúcsig. Ellenben Sanyi még nem utált nagyon. :) Leküzdve a hátralévő kis szakaszt végre 1014 méteren voltunk. Életemben 2.-szor voltam a Kékesen, először a május éjszakai móka keretében. Egyszer majd szeretném hó nélkül, világosban is látni.. :D
Itt volt tea, ami életet mentett nagyjából, és le is tudtunk ülni, indulás óta először. A szintnek szinte 100%-át letudtuk, a távból még volt több mint 8 kilométer. Volt rá két óránk, gondoltuk, ha lefelé megyünk, már nem lehet nagy gond. Hát de. Először még az erdőben estem el. Állítólag elég durva volt, merthogy ha nincs akkora szerencsém, mint amekkora volt, zuhanhattam volna jópár métert. Nekem ez nem tűnt fel ("mentális problémáimra" ugye már utaltam pár bekezdéssel feljebb), de kissé groteszknek találtam, hogy 1. egy perccel az esés előtt gondoltam, felhúzom az egyik kesztyűmet. A jobbra esett a választásom, én pedig, naná, hogy a balra estem rá... 2. 5 méterrel a zúgásom helye után már ki volt feszítve a kapaszkodókötél. NC... :) Azért a kötél mentén is sikerült még egyet tanyálni, ott már felállni se volt egyszerű. Következett aztán a szanatórium alatti gyilkos szakasz, ahol lépésben lehetett csak haladni, mindenki esett-kelt, én már nem is számoltam, hányat, a létező összes tetstrészemen csúsztam szerintem. Az utat szegélyező bokrok ágaiba tudtunk valamennyire kapaszkodni, így aztán néha sikerült állva maradni, de olyan tornamutatványok kíséretében, amiket mindenki megirigyelt volna.
Rengeteg időt buktunk itt, és rettentően örültünk, amikor elértük végre a cél előtti utolsó ep-t a Gyökeres-forrásnál. Maradt 50 percünk (a 7 órás szintidőből) bő 4 kilométerre. Az előző szakasz után elég lehetetlennek tűnt, de pár perc alatt összekaptuk magunkat, és csakazértis belehúztunk. Már kezdett sötétedni, amikor kiértünk az erdőből, de lámpa még nem kellett. Az út mentén aztán elértük a mátrafüredi "buszpályaudvart", onnantól pedig én már ismerős voltam, így aztán ismét volt remény a szintidőn belüli befutóra. Végül szó szerint befutó lett belőle, a "célegyenesben" 2 sráchoz csapódva kocogóra fogtuk, így aztán 6.51-es idővel teljesítettük a 25.4km-es túrát. Hát, eléggé büszkék voltunk magunkra, és igen jó érzés volt. Ezen még az sem változtatott, hogy eftomi a telefonban közölte, ő már rég otthon van. :P (Holott ugye egy 10essel többet ment..) Teáztunk még egyet, szárazba öltöztünk, majd hazaindultunk az oklevél és kitűző társaságában.
Remek túra volt, gyönyörű helyekre vitt, nagyon jó időben. A seggencsúszós részt mondjuk szívesen kihagytam volna, az kész csoda, ha ott senkinek nem tört végtagja. De hát kell az izgalom.. :)
Jövőre is, remélem! :)
(hajajjj, tegye fel a kezét, aki végigolvasta :D)
Én végigolvastam! :) Gratula!
Jó kis túra ez és hát így, hóban az igazi! Azt a csuszikázós részt én lehet hogy pofátlanul kikerültem volna ....