A horgászat iránt érdeklődő, továbbá az ahhoz nem is konyító sporttársak okulására…

Hol is kezdjem… szóval van nekem a Tisza mellett egy kis házam, a horgászat iránti

szerelemből kifolyólag. Évek óta itt töltjük családostól a szabadidőnket, miközben én

próbálom kifogni a nagy harcsát. Sehogyse nincs ez jól, amikor én harcsázok, akkor

mások süllőt fognak, amikor süllőzök, harcsát, amikor variálom, mások fogják a sok

szép nagy pontyot. Persze fogok én mindig csak sok szép kis aranyos húszcentis

harcsát, kispontyot, arasznyi süllőt.  De ezek a kudarcok engem csak rövid időre

törnek le, nem adom fel.

A „böge” a Tiszának a két vízlépcső közötti szabályozható vízszintű szakasza.

Télire rendszeresen leeresztik egy méterrel a vízszintet, a téli jégkárok,

a tavaszi áradások meggátolása érdekében. Amikor a tározó eléri a

téli szintet, a süllőző horgászok ellepik a folyót. El se hinnétek, hogy

mennyi őrült volt a mai -5 fokban is a vízen. Az élő Tisza – meg van a tározó –

medrében ilyenkor összegyűlnek a süllők és mindenki arra hajt, hogy innen

termelje ki a karácsonyi asztalra valót. Ez azonban nem könnyű műfaj, csak

a legőrültebb, legelszántabb horgászok merészkednek ki a tíz méter mély,

jéghideg folyó közepére, hogy ott lesúlyozva a csónakot várja, és ne csak

várja, hanem keresse a jó szerencsét.

Kedden reggel leúsztam a szokásos adagomat, majd leautóztam a Tiszához.

A házban magamra vettem az összes ott található meleg ruhát, magamhoz

vettem a motort, a horgászbotokat, a csalihalas vödröt, szerelékes vödröt,

egy kis teát, sajtot, kenyeret és kimentem a csónakomhoz, aki akkor

még a kikötőben pihengetett. Útközben még beugrottam a vasboltba

csalihalért, mert a vasboltos srác mindent árul, sütit, kenyeret, festéket,

csavart és persze horgászfelszerelést, egyébként szerintem a

legdrágább az országban…. Felajánlotta, hogy a döglött csalihalat

vegyem meg tíz forintért. Igazi üzletember.

A kikötőbe a déli harangszó előtt kiértem, bepakoltam a csónakba és kitoltam a csónakot a Tiszára. Na, ez azért volt, hogy a téli vízszint a kikötőben igen alacsonyra sikerült, tíz centi víz, és harminc iszap így motorozni és evezni nem lehet. A folyón aztán már csak úgy száguldottam fölfelé a kis motorral.

Fölmentem két kilométert, ott találkoztam a helyi horgászvezetővel, aki vendéghorgásztatásból és haleladásból él. Állandóan titkolózik, persze én már összebarátkoztam vele, vittem neki túró-rudit, ezzel lehet megvesztegetni. Elárulta, hogy tegnap is fogott három szép süllőt, sőt a héten négy harcsát is sikerült, 6-8-10 és 25 kilósat fogni.Gyorsan odamentem ahol a harcsákat fogta, de nekem nem jött.

A horgászatról. Süllőre lehet fenekezni, mártogatni és gumihalazni. Ezeket kell megfelelően variálni és akkor nem marad el a siker. Én is sok ilyet hallottam…

A fenekezés azt jelenti, hogy a horgászzsinóron van egy 3-4 dekás ólom, meg egy horog, a horgon egy eleven kishal. Ezt bedobjuk a vízbe és kész is. Amikor a süllő a kishalat bekapja, mert ő ilyet eszik, akkor a botot jól megrántjuk, szaknyelven bevágunk, és kitekerjük a süllőt. Na, nekem ez nagyon ritkán sikerül, mert vagy hamar vágok be, vagy későn, ha mégis jókor, na, akkor jön a kis aranyos…

A szolnoki komám, aki megtanított gumihalazni és egyébként a nagy Furkó Kálmán fia, ezt csak cigánpecának hívja.

A mártogatás hasonló szerelékkel működik, ólom, horog, kishal. A különbség inkább a módszerben van, jól bedobjuk, és lassan emelgetve húzzuk kifelé, olyan óvatosan, hogy megérezzük, ha a süllő rávág a csalihalra. Na, ilyenkor kell nyeletni, mert a süllő az olyan, hogy kóstolgatja, forgatja a szájában, kiköpi aztán, hamm, bekapja, na, ekkor kell bevágni, na, egyelőre még ez nem megy tökéletesen. 

Most viszont nem volt mártogatás, mert gumihalazás volt, ez a süllős szakma csúcsa, alfája omegája, a pergetőhorgászok szerint az élet sója. Na, ki tudja mi az a sólya?

A gumihalazást fonott zsinórral végezzük. Horgászzsinórt már biztosan mindenki látott, na, ez hasonló, de sok vékony elemi szálból van szőve-fonva, amitől sokkal erősebb a hagyományos zsinórnál, és még egy nagyon fontos tulajdonsága van, nincs nyúlása, egy cseppet sem rugalmas. Ez elősegíti a kapások észrevételét és az azonnali reagálást.

Szóval a zsinór végére rákötjük a gumihalazáshoz speciális ólmozott horgot, erre pedig felhúzzuk a gumit. Na. A fej nagysága a vízmélységtől, sodrás erősségétől függően változik.

Jó messzire behajítjuk a gumihalat, sodrásirányba, bár láttam már fölfelé is dobálni horgászokat, de azok nem értenek hozzá, az hogy fognak, csupán a véletlen műve.

Na, a csónakkal megérkeztem a kiszemelt helyre, itt ledobom a vasmacskát helyettesítő, kötélre erősített vasúti fékbetétet. Volt már, hogy kötél nélkül dobtam le, de így nem tartja meg a csónakot és nehéz visszaszerezni a tízméteres mélységből.

Erről jut eszembe… pár éve egy szép nyári napon családostól kilátogattunk a kikötőbe ahol épp valami majális vagy juniális folyt, a lányok elmentek játszódni, míg én bepakoltam a csónakba a horgászfelszerelést, amikor baleset ért, a négyméteres vízbe beejtettem a kocsi kulcsot. A csónakban rádobtam egy törölközőre, aztán amikor a nagy melegben megtöröltem a homlokomat a kulcsot bedobtam a vízbe. Igaz, hogy után is ugrottam, de itt talán csak Búvár Kund tudott volna segíteni. A pótkulcs Pesten, most mi lesz? Ekkor jött az én kis feleségem, hogy kérek-e valamit a büféből? Igen egy Unicumot…

Próbálkoztunk csáklyával, rövid volt, aztán mágnessel, de nem ragadt rá semmi, végül egy horgot felkötöttem egy súlyra azzal próbáltam átfésülni a feneket, végül is nagy boldogságomra negyven perc múlva bele is akadtam a kulcskarikába… azóta mindenféle

dugókat kötök a kulcsaimra….

Gyerünk vissza a horgonyzáshoz. Ebben az is szép, amikor helyet változtat az ember és a tíz méter mélyről felrángatja tizenkét kilós súlyt a jéghideg vizes kötéllel.

Ezután bedobtam a fenekezőt a kishallal, ezt csak úgy bedobunk egyet gumihalazáskor, ha már két bottal lehet horgászni. A következőkben kezdődött a sportolás – hiszen ezért vagyunk itt – bedobtam úgy 30-40 méterre, megvártam, míg leér a fenékre, amit a zsinór meglazulás jelez, majd emeltem-húztam a bottal egy métert, ilyenkor a gumihal elemelkedik a fenékről, és a farkával veretve – esküszöm ez a szakkifejezés – ingerli a süllőket. Ekkor megállítom a húzást, amitől a gumihal újra visszasüllyed-lebeg a fenékre, általában ilyenkor kapja el a süllő.

Ezért az ütésért, koppanásért ülök én napokat a csónakban, a mínuszokban, nem is lehet leírni, amikor a nagy nihil már régen rám ereszkedett a 128. dobás után, és egyszer csak odaver a süllő, néha csuka, harcsa, és ekkor azonnal, a pillanat törtrésze alatt be kell vágni, különben a süllő rájön, hogy nem is szereti a műanyagot.

Egy-két óra dobálás után megelégeltem a kapástalanságot és behajóztam az öblitőcsatornába, kishalat fogni. A Tiszát és az abádszalóki medencét úgynevezett öblitőcsatornák kötik össze, ezeket áradás és téli szint esetén lezárják, volt olyan ismerősöm, aki reggel átment a tóra, visszafelé meg egy kissé hosszabb tíz kilométeres kerülővel tudott jönni, mert egyszer csak bezárták.

Az öblitőcsatornánk partján a téli vízszintnél kitűnően megfigyelhetőek a hódok víz alatt kijáratai, a hódvár, a sok szétrágott fa. Tényleg ezt vajon miért csinálják?

A múlt hét óta nem kirágott egy fát a drága, és bedöntötte a vízbe, nagyon helyesen, mert az ágak között megtaláltam a kishalakat, ezekkel legalább jól elszórakoztam.

Miután beszereztem elegendő kishalat, visszamentem a folyóra, egy újabb tuti helyre.

Az a baj ezzel a téllel, hogy hamar sötétedik, de legalább ma sem kell halat pucolnom.

A házban közben jó meleg lett, és egy kollégám könyvét olvasva hamar el is ájultam, mondjuk, erről nem a könyv tehet, mert az nagyon jó volt, hanem a korán kelés és a friss levegő.

 Szerda. Nem sietek sehová, a cuccok az autóban, egy pohár meleg kakaó és irány a víz. Mínusz hat, hát ma sem lesz meleg. A kikötő vizét vékony jég borítja, de ezt még könnyen töri a csónak, hamar kint vagyok a folyón, ahol azt látom, hogy igen nagy felületen azt is hártyajég borítja, olyan szépen zenél a szűz jég, cseng-bong, ahogy a csónak összetöri.

Most aztán beálltam a tutiba, megelőztem mindenkit. A fenekezőn hamar fogok is egy aranyos kis húszcentis süllőt.

nagyobb, mint a csalihal. Hoppá a gumihalat valami meg akarta fogni, jó lesz résen lenni, erről, lemaradtam. Egy lágy odaverés, és hopp most megvan, de jó, adrenalin indul, nem nagy, de nem is süllő, egy csuka ifjonc. Ez már méretes.

Ilyenkor indul be a horgász fantáziája, öt nemes halat fogni egy nap, akkor legyen, mondjuk két csuka meg három süllő, ha több lesz, majd jól eldugom, úgyse jövök mindennap… na, jó nem vagyok olyan…

Mégse kell eldugni… Nézek egy másik helyet. Időközben lefagy a lábam. Általában csak a lábam szokott fázni, de az most már nagyon. Igaz, hogy a nap közben kisütött, ragyogó fényes meleg lett, sapka le, napszemcsi fel.

Megyek, megnézem a hódokat. Eltűntek a kishalak. Alig akad egy-kettő, arrébb csónakázok, egy sporttárs szólt, hogy a zsilip előtt szépen lehet fogni. Odaállok, jó, de most hol? A snecizővel össze-vissza csapkodom a vizet, jé, tényleg, jönnek a küszök és sügerek.

Ma is jót pecáztam, megyek vissza a Tiszára. Próbálkozok újabb helyen, hopp, kapás a gumihalra. Végre, süllő! Nem nagy, de megesszük!

Keserves ez a halpucolás, egészen megmacskásodott a derekam. Alig maradt belőlük egy kis husika, sajnálom őket.

A könyvet be is fejeztem estére.

Csütörtök. Korán ébredtem, sötét van és hideg. Minden fehér. Odakint. A kocsi tiszta fehér. Amúgy piros, vagy bordó. Egyébként is vacakol mostanában, lehet, hogy be sem indul? A házban rendet csinálok, a fűtést lekapcsolom, ma már otthon alszom.

Az autó hőmérője nyolc fokot mutat, mínuszban. Nagy nehezen beindul. Utolsó pillanatban meggondolom magam, felcsatolom az utánfutót, inkább hazahozom a csónakot, ki tudja mikor és egyáltalán jövök-e még az idén?

A kikötőben én vagyok az első, a jég vastagabb, mint tegnap. Komoly jégtörő mutatvány, míg kijutok a vízre, az biztos, hogy alattam víz van, de hogy mi-hol van, azt csak emlékezetből tudom. A látótávolság 10-20 méter és hideg van, nagyon hideg. Később talán felszáll a köd és jobb lesz. Nem lett. Beálltam egy újabb tuti helyre. Tegnap este kivettem a csónakból az egyik súlyt, mert nem kellett. Eddig. Most kellett volna. A víz állt, a szél fújdogált, a csónak forgolódott. Így nem lehet süllőzni, Ez egy olyan jószág, azt is megérzi, ha megfogom a botot, nem, hogyha össze-vissza húzgálom a csalit. Mármint a csónak. Nem is ragozom, ma nem ették a gumit, ellenben kishalra a fenekezőn vagy nyolcat biztos nem fogtam meg. Onnan tudom, hogy csalihalakon látszott a foguk nyoma.

Egy-két kapást magamtól rontottam el, a többit észre sem vettem.

Délben be is fejeztem a horgászatot, iszonyú hideg volt mikor száguldottam 12 km/órával hazafelé.

Sólyázás. Az autóval betolattam a vízbe, az utánfutóval a víz alá, míg a kikötős bácsi felhúzta csónakot rá. Jól odakötöztem, és hazahúztam.

Nagyon hamar elkészültem, kipakolás, bepakolás, indulás.

Jó lett volna több halat fogni, de nekem már csak ez a formám, mindenesetre jó volt, megfagytam, de annyi szépet láttam. Láttam ezer vadlibát, sok-sok vadkacsát, mindenféle vízimadarat, sirályt, kormoránt, olyan hosszúlábú, hosszúnyakú izét, és hallgattam a csendet.