Életemben talán egyszer volt a lábamon síléc, kb olyan koromban,hogy arra csak anyukám emlékszik , én nem.

Most a lábamra került egy rövid síléc (mondták a nevét, valami „sznóbléd” és az volt ráírva 0,97m) és egy sícipő.

Eddig mindig röhögtem azokon, akik a sícipőben gyalogoltak, hát most saját magamon röhögtem, ja és a többiek rajtam.

Közben szétnyílt a kabátomon a cipzár, király,sebaj alatta volt egy orkánmellény, mire felértünk a felvonóval, az is szétnyílt.

Nem tántorított vissza, valahogy összeraktuk a kabátomat. Nekikezdtem a síelő pályafutásomnak.

Szó szerint pálya-futásra sikeredett.

Elméletben baromira jól tudtam síelni, de gyakorlatban egy nagy nulla voltam.

Akkorákat estem a jobb oldalamra, csoda, hogy nem indult el a lavina.

Amelyik pályán kezdtem az nagyon meredeknek bizonyult, átmentem egy olyan pályára, ahol picurok gyakorolgattak, a szüleikkel. Szégyen, nem szégyen én is itt gyakoroltam.

Jó párszor lecsúsztam, már kezdtem érezni az ízét – legalábbis én így gondoltam.

Mivel már nagyon éhes voltam, mondtam a többieknek csússzunk le a nagypályán ami visszavisz az autóhoz.

Bár azt mondták nem vagyok normális. Biztos komolyan gondolom? Mondtam, hogy persze.

Válasz, mire leérsz , tuti megtanulsz síelni.

Áh, mondtam ne szórakozzatok.

Az első szakasz még jól is ment, aztán már kezdtem megbánni, hogy elindultam.

Volt olyan rész is, ahol levettem a sílécet, mert ha az a lábamon marad, kikötök valamelyik fán a lesiklópálya mellett.

Szóval már majdnem bőgtem, aztán végül is összeszedtem magam, vissza a lábra a síléc, bár irtózatosan fáradtnak éreztem magam, főleg a lábaimat, fáztam, mert a kabátom is már teljesen szétnyílt, aztán rákoncentráltam a témára és nekivágtam és igen, minden fejben dől el, úgy akár a futás során is.

A többiek már lent vártak, nem gondolták volna, hogy síléccel a lábamon fogok lejönni és IIIIGEEEN , sikerül. Leértem.

A pálya utolsó harmadában, teli önbizalommal és már némi biztonság érzéssel, „akkor is sikerülni fog” biztatással - saját magamat -  leértem.

Oda battyogtam a kocsihoz, akkor éreztem, hogy fáj térdem, úgy tépték le rólam a cipőt.

Nyújtottam egy kicsit, aztán jó lett, nem fájt.

Őszintén szólva én sem gondoltam volna, hogy lejutok.

Nagyon sokat estem, hihetetlen figurákat alkottam meg, párszor találkoztam a jégfallal is, volt, hogy az oldalamon csúsztam - ezt most már érzem is.

Mindent összevetve boldog voltam. Küzdöttem – nem kicsit, viszont nagyon.

Jó volt.

Jó volt,hogy a pályán végig,szakaszonként bevártak - biztosítottak -, nem voltam egyedül.

Egyedül nem is mertem volna nekiindulni,nincs akkora arcom.

Be kell látni,hogy kell a támogatás , az arcoskodásnak visszafordíthatatlan következményei lehetnek,én meg annyira hülye nem vagyok.

A lesiklópálya: kb 3km , szintkülönbség: 356m