Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 722 184 km-t sportoltatok
Fussunk, fussunk

Piros 85 terepfutás

makaiviki | 2011-11-11 16:28:30 | 9 hozzászólás

Itt a piros...

Éves pihenőm előtti utolsó lehetőség, hogy átélhessem a futás iránti szeretetem, így hát becsuktam a szemem és öleltem...
A Piros 85-hez való hozzáállásom annyira más volt, mint tavaly! Egy évvel ezelőtt izgalom, érdeklődés, bizonytalanság, reménység voltak az érzések, amik a rajthoz kísértek, és társul szegődtek hozzám - talán a táv utolsó negyedében sikerült kicsit elébük kerülnöm.
Idén alig vártam, mint ahogy a refrént várom még egyszer felcsendülni a dal végén. A részévé akartam válni az élménynek, a természetnek. Talán egy kicsit több is: forogni akartam az örvénnyel és szédülni vágytam. Az ezt követő 2 hét pihenő csak fokozta a "ballagás előtti utolsó osztálykirándulás" hangulatot. Azt hiszem 2011 annak az éve, mikor megszerettem a futást. Megtanultam átültetni és benne megélni a bánatot, örömet, magányt, közösséget, szenvedélyt és szenvedést.
Ömlengés folytatódik később. Technikailag a gyönyörű új Saucony dzsekim készítettem az eseményre, sortot, kompresszióst - elkelt volna a hosszú, de a srácokkal már megdumáztuk a rövidet. Egy tár magnézium - mivel már a vitaminokkal is leálltam - pár gél a biztonság kedvéért és a legújabb fejlesztésű frissítőm "Energi Multi Fibre" - szondás táplálásra szoruló betegeknek, anorexiában szenvedőknek... - Malto Vittel tuningolva, fejlámpa is az övtasiba, idén nem adok le semmit.
Zsolti jött értünk . Olyan volt, mint egy buli előtti készülődés, illetve konkrétabban: buli előtti készülődés volt :)
Kicsi, Ebola, Bálint, Kriszti, Ispi, Zsolt és persze a Kedves voltak számomra az esemény fémjelzői – persze tudtam, a fém jelzetlenül is nemes ;) Nagy beszélgetések ilyenkor sosincsenek. Az együtt megélt érzések azok, amik közösek bennünk. Amit magamból megismerek egy-egy megmérettetés által, azt megismerem a másikban is, aki ugyanúgy átéli. (Talán van köztünk olyan rossz életű, polgárpukkasztó, aki örvendezett egy vacsirandin – magában persze :) - hogy holnap ugyanolyat székelnek majd a kedvessel. Hát, felháborító viselkedésűek előnyben: képzeljétek ezt lelki síkon, minket építő, az örök részünkké váló „végtermékkel”.)

Mosoly, köszöntés, viszonyulás, ölelés, pár szó csak, amiben tovább visszük a kapcsolatot. Még néhány apróság, még a csajok periférikus látására való tekintettel, megcsodálom Kicsi „sajátos itinerét”, Kriszti vagány mellényét, bezsebeltem  a gyönyörű új dzsekim által kivívott „csodálatot” ;D majd együtt felmérjük szemünkkel a „román csajt” – akit a Mont Blanc-ról hozott versenytársul Ebola. Köszönjük :)

Vártam a rajtot. Csak a várakozás izgalma. Semmi stressz. Vártam, mint ahogy várom…, hogy elkezdődjön a cékla fagyi (na, ne tedd itt az intellektüelt! Hát mikor kezdődik el a cékla fagyi? Természetesen akkor, mikor belenyalsz!) Rajt!

Zsolttal és Kedvessel indultunk, együtt terveztük megtenni. Jó érzés volt mozgásba jönni. Olyan volt, mintha alap állapotba hoztam volna az izmaim. Abba az állapotba, ami a legoptimálisabb nekik. A meredek részeket már az elejétől nem erőltettük futással. A comb így is kellő megterheléssel dolgozott, más nyomatékkal, más oxigén felvétellel, más fajta kihasználtsággal. A futó készségek addig pihentek. A váltás pillanata mindig érdekes. Jelentős részben mentesül a combizom, viszont a mozgás felpörög. Lejtők, emelkedők változatossá teszik a mozgást, a terhelést és az agyi tevékenységeket folyamatos kapcsolatban vannak egymással.

Az erdő idén sokkal színesebb, mit tavaly ilyenkor. Nem is tudom, hogy modern terápia kifejezésével hogyan írhatnánk le mindazt, ami hatott ránk: illat-terápia, színterápia, fényterápia, mozgás terápia, pszicho- és szocioterápia, hangterápia… és még sokkal több. Zsolt és Fidó váltva vezette kis csordánkat, mint ahogy máskor. Már 15 kili óta éltünk, mikor szembesültem vele, hogy ennél a pontnál már tavaly ideg bajoskodtam, hogy rohannak a srácok, otthagyni nem hajlandóak, én meg rohanni nem! – de mégis J

Most jó volt a tempó. Nem zavart, hogy sok van még, ahogy egy csóknál, sem a végét várja az ember lánya – vagy el sem kezdi – de mindegy, most már a „szájban” vagyunk J

A lejtők elkezdték dolgozni a combizmom – ja, meg az emelkedők is J - nem szokta a paraszt a szántást. Ahogy Yoyóka mondta:

-          Na, tessék, most már az erdőt is elfoglalják az aszfaltfutók! ;)

Dumálgattunk – illetve nem nagyon, mert Fidó úgy nyomta a lejtőket, hogy inkább izomba hagytuk az oxigént, futogattunk, félmarcsin túl. Kriszti jól látható mellénye tűnt elénk. Ebből tudtuk, hogy Ispi valahol a közelben van… 50-et futottak, képzeletemben együtt bandázva mentünk tova, a valóságban pedig ők tovább andalogtak, mint egy költemény, mi meg csörtettünk tovább. A szokásos „meg tudok én még indulni” és „sose’ voltam ilyen jól” anekdoták helyett ez hallatszott most:

-          „Sok nekünk ez a meló Tibi ba**d meg!” (Argo)

Hiszem, hogy minden vicc, csak félig vicc. Oda kell figyelni. Fidónak holtpontja van, volt, vagy lesz. Szédülni kezdett, hátrébb maradt. Nem először fordul elő. Nem valószínű, hogy cukor. Talán vérnyomás, talán pszichoszomatikus. Kérte, hogy menjünk tovább. Utálom ezt a pontot! Ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, miért is csinálom? A közös élményért? Bizonyítási vágy? Lázadás? Diadal? Na, ilyenkor hogy rendeződnek sorba az értékek? Milyen cselekedet visz közelebb a vágyaimhoz? És ami még fontosabb: Mi a helyes döntés? A válasz:

„LAURA!” – ezt azoknak mondanám, akik látták a Sport szelet reklámot, ahol a buszmegállóban egy csaj köszön - néven szólítva - a csoki zabálóra. A srác a „sziá”-ig jut, a csaj nevét próbálja felidézni. A gondolat, mint egy flippergolyó megy végig hosszú, bonyolult, előre nem kiszámítható úton, mire „kidobja” a megfejtést – lsd. fenn :)

„GO!” – az én gépem ezt dobta – persze nem angolul, mert ha úgy dobna dolgokat, nem érteném :). Reménnyel és rossz érzéssel hagytuk hátra a Kedvest. Tudtam, pár kili és itt van Dömös. Hetek óta készül arra a zsíros kenyérre, amit majd ott fogyaszt el – ilyen luxust ugyan is itthon nem engedhetünk meg magunknak. :) Gondoltam, hogy ez 3-ból 2 problémáját gyógyíthatja. Zsoltban erősebb volt a szolidaritás, mert kisvártatva ő is úgy kezdte érezni, hogy a távnak nem megfelelően veszít az erejéből. Itattam vele egy kis tápot, de nem sokat segített. Eljött Dömös. Még a Kedves is felzárkózott. Rövid, szükségszerű frissítést beszéltünk meg. A fiúk örültek egymásnak, kajálni kezdtek. Újabb döntés helyzet. Leállok velük és bulizunk tovább, vagy tartom magam.

„Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, a hová menendő vagy.” (Préd. 9.12)

Örültem, hogy együtt maradnak, hiszen együtt jól fogják érezni magukat és egyben rossz ötletnek is tartottam, mert tudom, olyan közösséget alkotnak, hogy vagy együtt jönnek végig, vagy együtt szállnak ki. Mindkettőre voltak már példák.

Egyedül indultam tovább. Hosszú lett előttem az út és szürke az erdő. Csak egy nagyravágyó hülye dzsekis voltam, akinek az semmit nem ér az öröme, mert nincs kivel megosztani. A női mezőny elején voltam. Mondtak minden félét, korai volt még a számolgatás, de úgy gondoltam első 3-on belül. Végre egy lány tűnt fel előttem! Csajok szerintem nehezebben teremtenek őszinte kapcsolatot, de ha sikerül, sorsközösség lesz. Elindultam rá felfelé…, mikor látom, hogy egy piszok nagyot esett a murvás úton. Térdre! A köztünk lévő srác, megállt hozzá, én is és a semmiből, mögülem termett srácok közül is 4-en. Nem erőltette a felállást, érezte, hogy rossz, jól tette. Nem tudtam segíteni. Újabb kétség: sérült sporttárs mellett maradni, menni, tovább? Indultam. 5-en voltak mellette, de ez csak részben mentett fel. Meg akartam nézni, van e chip az ujján – vagyis hogy egyéni hosszú távú versenyző volt e - de a szégyen, hogy ilyen hullarabló szemléletű vagyok, nem engedte észrevennem, van e az ujján vagy nincs. Befordultam.  Gondolataimra az kötött gordiuszi csomót, hogy nyitott szívvel vagyok e? Észre veszem-e azt a pontot, mikor a helyes döntés ellenkezik az általam jónak ítélt döntéssel?

Dobogókőre felfele. Milyen jó volt itt tavaly együtt haldokolnunk, most meg zarándok vagyok – de nem akarok!

Dobogókőnél beértem Bálintot. Kőszívem már felmérte, hogy ő lesz a következő, akin „túl kell mennem”. Ez megnyirbálta a találkozás örömét is. A csúcson már télelő volt. Bálinton rövid gatya, sort :) Fidó őt is beszívatta, hogy elég a rövidgatya kompressziós zoknival. Ha jól láttam, a mezőnyben csak mi 4-en (Zsolt, Fidó, Bálint és a cserbenhagyós lúzer) voltunk rövidben. A frissítőnél szóvá is tették:

-          De rossz rád nézni!

-          Anyád is mondta, mikor világra tolt! – gondoltam

-          Köszi – mondtam

-          Jó, akkor „jó rád nézni!”. Így jó?

-          … talán nem is anyád volt! - gondoltam

-          Köszi - mondtam

Bálintot sürgettem, hogy séta közben együnk, szót fogadott :) Innen bandaverődés kezdődött. 4-en, majd 3-an egy tempóban mentünk jó néhány kili óta, így lassan, de kimondatlanul egységként kezdtük kezelni magunkat. Nagyon megörültem. Olyannyira, hogy pisilni sem szakadtam le tőlük. Bálint és Attila lett a megmentő csapatom. Meséltem a gyönyörű fenyőerdőről, ami fogalmam sem volt már, hova esik – a Kopár csárda elé esett. Gyönyörű lezárása lesz Krisztiék távjának gondoltam és elszorult a szívem, milyen jó lenne ezt együtt átélni a Kedvessel. Emlékeztem, mekkorákat éreztünk itt tavaly.

Más év, más élmény. Kár hasonlítani. Az, az élmény a miénk, már átéltük. Ki fogja élni a jelent, ha én a múltban vagyok? Megtisztelem jelenlegi kis csordám a feléjük fordított figyelmemmel. Ezt most velük együtt éljük át! Kedvenc szakaszom, már ez az élmény is ide köt :)

A kopár –csárdához is gyors frissítést terveztünk, ill. én és ezt finom erőszakkal húztam a többiekre. Séta közben leves evés. Nem jött be. A műanyag tányért nem vihettük tovább + egyéb technikai dolgok. Kb. 10 percet vesztettünk, de egymás társaságát nyertük. Hegymászás. Attila elől, jó tempót tart felfelé. A hátijából úgy töltött utána hol izoval, hol vízzel, mint ahogy Chuck Norris rájtja elő hol a jobb, hol a bal pisztolytáskából a fegyvert! A legkeményebb rész. Égett a vízszinthez szokott combom! A „tápom” szopogattam. A világot egyfajta furcsa kerekség jellemezte számomra. Yoyó kedvességét hirdető bábukra visszamosolyogtam, s tovahaladtunk.

 Nagykovácsi. Idén nem hagyjuk ki! Plébánián frissítés. Én csak pótcselekvésből. Nincs szükségem semmire, srácokat várom. Attila ülve eszik!!!!! Ha ismeretségünk nem három és fél órás lenne, „gorombáskodnék” vele, de most csak kussba tolom a bodza szörpöt, időmúlatás végett vécére megyek. 7 perc veszteség. Kissé meghűlve újra indítunk.

Bálint nemsokára telefont kapott Fidótól: együtt vannak, jól vannak, kiszállnak Nagykovácsinál. Hát Bálint a „jó feleség”? (Nyugi Bálint, a kérdés egy beteg „költőé” ;)) Hogy visszavegyem magaménak a szerepet, bátorítsak, amiben szükséges és némi nyugalomért felhívtam a Kedvest. Hangszíne meggyőzött, hogy ez már egy eldöntött kérdés, így ebben kell bátorítanom.

Félmarcsi van hátra. Egy ingerszegényebb szakasz áll előttünk. Az első számításainkat elvégeztük: beérhetünk 10 órán belül… A gyomrom elcsesztem a szörppel, figyelnem kell a frissítésre. Örömmel tapasztaltam, mennyivel tovább jutottunk világosban, mint tavaly. Javunkra volt más szempontból is, ugyan is Bálint Nagykovácsiban felejtette a fejlámpáját. Hárs-hegy, János-hegy. Fáradt a lábam a fiúk látszólag jobb izomállapotban voltak. A lejtők nem jelentettek problémát, ez egyensúlyban tartott velük. A János-hegyre felfelé úgy éreztem, azért sétálnak, mert én is. Nehéz így ismeretlenül lekommunikálni, hogy „ha tudsz, menjél, de jó lenne együtt lemenni, de ne várjatok meg udvariasságból, mert nő vagyok, de várjatok meg meggyőződéses udvariasságból, mert nő vagyok…” Szóval nem is próbálkoztam az információ átvitelével, főleg, mert azt sem tudtam, hogy mi is pontosan az információ. Mentem, ahogy tudtam és igazodtunk egymáshoz, ahogy tudtunk. Ez így elégnek bizonyult, és ami elég, az jó.

Egy számjegyű, ami hátra van, viszont sötétedik. Bálintnak - Fidó hívásakor – eszébe ötlik, hogy töltött le a telefonjára „zseblámpa” programot. Öregem, tisztára, mint a „Varázsceruzá” –ban!

Nekem viszont kontaktos a fejlámpám. A földdel való többszöri érinttetés által javítom… Hiába. Vacakolok vele, sétálunk közben -2 perc (bár a fiúk virgoncak, nekem, mint egy korty Multi Fibre, úgy hiányzott ez a pár lépés). Elembuzerálás, és… világít. Nem éppen a lában elé, de én most már hozzá nem nyúlok! Ut’só 2 kili lefelé Budaörsre a kövekkel teli gödörben. Finish hangulat. Bálint a térde miatt kissé vissza maradt. Az erdőből kiérve pár száz méter aszfalt. Néhány perc a 10 órás időig… De hol van Bálint? Jön. Nem, ez valaki más. Kiabálunk, nem felel. Párszáz méterre a céltól és a tervezett időtől állunk és várunk. Ez az az idő, amit nem jeleznék mínuszként! Ez az a pillanat, ami a mi odaszánásunknak a pillanata. Persze ahogy megláttuk a sárga pólóját elkezdtünk lefelé dargázni, mint az eszelős. Nyomtuk, ami a csövön kifért. A lendület mintha megújította volna a hegydolgozta lábamat. Befutó. Vár a Kedves! :) Örül nekem, büszke rám, nemes ember. Minden mosolya, önzetlensége őt dicséri.  10 óra és néhány másodperc. Tökéletes!

A cél, mint mindig, más világ. Fényes, meleg. Jó itt lenni, de csak vendég vagyok. Az enyém az, ami ott kint van. Némi várakozás a cuccra. Halott állat helyett (virsli) egy liter meleg teát teszek magamba és egy forró levesre gondolok. Mindenki kedvesen szól hozzám, igyekszem viszonozni. Bárcsak ismernélek titeket, kedvesen szólók! Megjött a táskám. Száraz ruhának a VB-n sajátommá tett – nyugi, pénzért tettem sajátommá! az alsóját Anyósomtól a felsejét Édesanyámtól kaptam ajándékba! - gyönyörű nemzeti melegítőm hoztam J Elérkezett a pillanat, az együtt átéltek megalapozottá tették, hogy kezet nyújtsunk egymásnak és bemutatkozzunk Attilával. :)  Jól esne egy gyúrás, a legalsó izomrostig hatoló, vérpezsdítő, kényeztetés, érintés. Hogy erőteljesebben érezhessem: VAGYOK! De, mindezt nem szívesen fogadnám egy idegentől. Műtőorvost és nőgyógyászt sem a baráti társaságából választ az ember, tudom. Ha életveszély lesz, vetkőzöm bárkinek, ne féljetek! De most nem! íviszont amit igen: gratulálok Zsófinak és Juditnak a nagyszerű teljesítéshez!

Bálint és édesapja visszavittek minket a rajthoz, Zsolt kocsijához, Zsolt pedig haza. Kiszolgáltatottságunk okán, már nem vártuk meg, de közben Kicsi is beért – ééééés lenyomta a román csajt :D. Nagyon szépen teljesítette a távot és személyének gazdagsága felszabadította arra is, hogy egyedül is teljes értékűnek élje meg ez az élményt. Örülök, büszke vagyok rá és gratulálok! Márton Attilát edző bá’t hívtam, bár így engedett

-          Edzésnek megcsinálhatod.

Tudom, büszke volt és azt is tudom, hogy tudta, hogy az ember nem tesz béklyót a lelkére csak azért, hogy a tempót edzéssé minősítse. Azt, hogy ez a 10 óra mit ér ezen a pályán és mit a 2011-es női mezőnyben, azt Toncsó majd úgyis elmondja neki! :)

Fidó és Zsolt nem bosszankodtak, nem csinálnák másképp, MOST. Talán holnap, vagy jövőre, vagy bármikor, de most nem. Nekem nem számít a teljesítményük. A lelki békéjük és a megelégedésük számít. Kitartottak egymás mellett és ez okot ad nekik a büszkeségre. Nekem is :)

Másnap alig bírtam lábra állni. Városi csatangolásunk során nagyon nagy örömünkre találkoztunk Ispivel és Krisztivel. Ispi „parádéztatta” Krisztit, mutassa meg, MOST hogy tud futni. Alig emelgette a sajgó alföldi lábakat. A kommunikációnk most is egy ölelés volt, és mennyivel több!Tudom, érzem és ami kimaradt volna, azt meg látom! ;)

Harmadnapra feltámadást terveztem… Ez reggel elég kilátástalannak tűnt, de nagy meglepetésemre óráról órára múltak a fájdalmaim és tért vissza az erőm. Estére a vágyam a meggyőződésem és az állapotom azt a végeredményt hozta, hogy befutok a munkahelyemre, egy kis hátizsák tiszta ruhával, lazán. Önerőt, önazonosságot éltem át. A 88,66 km alatt nem mentem el a teljesítőképességem határáig. Most közel voltam hozzá, de egy biztos, kijárt úton, haladtam, határozottan belül. Mindenek feletti érzés volt.

Végezetre, atyámfiai, legyetek jó egészségben, épüljetek, vígasztalódjatok, egy értelemben legyetek, békességben éljetek; és a szeretetnek és békességnek Istene lészen veletek. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Köszöntenek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szent Léleknek közössége mindnyájatokkal. Ámen.(II.Kor. 13:11-13)

 

2014-11 hó (1 bejegyzés)
2014-06 hó (1 bejegyzés)
2013-09 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (2 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (2 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2011-11 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (1 bejegyzés)
2011-09 hó (1 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-05 hó (1 bejegyzés)