Péntek délelőtt. Lázas készülődés, a déli vonat indulásával újabb kaland veszi kezdetét. Épphogy elkaptuk! Azonnal sporttársakba „botlottunk”. Bringásokba. Az út felét velük, másik felét egy „csabai” futótárssal beszélgettük át. Kicsi várt már minket az állomáson, mindig nagy öröm a viszontlátás! Bringával/busszal megközelítettük az „objektumot” és máris beköltöztünk Évi vidám, sárga, csajlakásába. Nem mondhatnám, hogy sok futástól független gondolatom volt – talán csak az a fogkefe… ;) A tésztaparti után – ami Kicsinél volt és 3-an vettünk rajta részt - irány a „versenyközpont”. Aradi szállodajegy rajtszám és tájékoztató füzet. A rajtlista felől érdeklődtünk:
- 12 egyéni.
- Nők? Egy román nő, de 50 –ig mindig kiáll valahol.
Na, ezt „leírták”, gondoltam, a nevét csak a személyes bemutatkozás alkalmával tudtam meg, így ezúton is gratulálnék Irinának a megtett kilométereihez!
A tájékoztató legnagyobb hatású sora számomra ez volt:
„A női díjazás feltételei: külön csak 6 célba érkező nő esetén kerül értékelésre, egyébként együtt értékeljük, ahol a női helyezett a férfi helyezettnek járó díj kétszeresét kapja.”
Hoppá! Akkor Bogár Jani ellenfél? A rajtlista nem volt nyilvános, de éreztem, ha mi Vozár Attilával, Anatolij Kruglikovval „összejövünk”, nagyon szoros küzdelem lesz! Szóval komoly esélyesként indultam a szervezők által nagylelkűen felajánlott „kétszeres tárgy és pénzdíjért” – aminek a felső határa volt meghirdetve, és hasonlóan „apró betűs” – igazából nem volt apró betű sem - rész volt, hogy ez teljesítési időhöz van kötve, egyébként alacsonyabb, egyébként készpénz és tárgy és egyébként férfiak közt értékelnek… Jól esett elmondani pár sporinak és hallani, hogy jobban fel vannak háborodva, mint én, így meg is nyugodhatok Nekem csak futnom kell, ezért jöttem, ezt fogom csinálni, akkor is, ha ezt rám nézve nem támogatják. Ma Magyarországon hatósági jogkörrel működik az Egyenlő Bánásmód Hatóság a szerényen mondva méltánytalan, tisztán szólva törvénytelen ügyekben, van az estkezelésnek törvényes útja.
Pihentető éjszaka békakuruttyolással. Reggel busás reggeli, tömtem magam, mint Dédim a libát! Rajtnál brutál meleg, rengeteg bringás. Csapatok együtt buzognak és a néhány híres ultrafutót róluk szóló versekkel méltatnak, fényképezik, interjúvolják. Így olyan volt, mintha még mindig csak 3-an lettünk volna. Tetszett, hogy azért a műsornak így volt egy személyesebb jellege. Ekkor mutatkoztam be Irinának, akit egy szimpatikus 50 feletti nőnek láttam.
RAJT! Fejbe csapott a meleg, így egy órán belül rajtam volt a vadi új fehér sapi. (Sapkát azelőtt sosem hordtam.) Megyünk, mendikálunk, hamar leghátra maradtunk. Csabaszabadi, Csanádapáca, éreztem, hogy nem a legjobb a gyomrom – sok volt a kaja, sok epét termeltem és epehólyag híján, nincs ami egyenletesen „bepumpálja” (ez a mai 2011.05.23-i diagnózisom) gáz van... A rendőrautó már egy ideje a „seggünkben” jött, kértem maradjanak hátrébb, mert nagyon zavaró. Mintha 30 fokban a pusztában menekülnék. Ezt olykor meg is tették, de a magyarbánhegyesi útelágazástól az összes hányásom és pisilésem végignézték. Egyre gyakrabban hánytam, ugyan az volt, mint Sárváron, a 24 óráson. Ott „ki tudtam jönni belőle”. Bármit bevittem, az epém rágerjedt és jött kifele. Zenehallgatással próbálkoztam, de nemcsak a fülhallgató, a zene, a vezetéke, minden zavart, de talán leginkább a végelláthatatlan kilátástalanság. Nagyon rosszul voltam, de nem szerettem volna kiállni, nem ezért jöttem. Futottam, hánytam, futottam, hánytam, hánytam, futottam, hánytam, hánytam, hánytam és így kicsúsztam a szintidőből, értelmetlenné vált a küzdelem. A verseny hátralévő részét egy légkondis Audiban és Turuban napozva töltöttem el, de inkább a pályán okádtam volna valahol szintidőn belül.
Kedves Fidó betekert Aradra egy hasonló sorsú futótárs kísérőjével. Végig nagyon jó segítő volt Ő. Féltem, hogy ha Ő kísér, túlságosan „bevonódik” majd. Nem így lett. Nagyon figyelt rám, előre gondolkozott mindig, erősített, de rajtam akkor és ott semmi nem segített. Arad gyönyörű. Két szemben álló érzés volt bennem a vágy, ami kiteljesedni vágyott, hogy ide befuthassak (valamikor) és az a teljes lényemet érintő rosszullét, amiben voltam, felidéztem. A szállodánk a főtéren, nagyon barátságos, bár senki nem köszön a személyzetből. A szoba és a kilátás gyönyörű, a vacsora finom, de senki nem mosolyog ránk. Így végül is összeszedtem az angol nyelvtudásom, és így köszöntem, kívántam szép napot, jó éjszakét stb… - az egyik recepciós végül magyarul kívánt viszont jó éjszakát. Ezt sikerként könyveltem el. Az esti romantikus sétánkat a kivilágított Maros partján, imádtam!
Este kicsit úgy voltam vele, ahogy mindenki más, aki kicsit is foglakozott ezzel gondolatban: - Mit gondolt a kiscsaj? Csak úgy végigmegy? Még az első napot sem bírta ki! Biztos ügyeske, de ez nem kislányoknak/asszonyoknak való! Mindegy, fáradt voltam, lefeküdtünk. Isten elé vittem, hogy mit keresünk itt, ha áldás sehol? Én ott akarok lenni, ahol az áldás, mindegy, hogy az hol van. Én akartam ezt ennyire?
2. nap reggel. Csodaszép, verőfényes, besüt az ablakon. Mi az? A nap Aki ma futni fog, tuti rohadt melege lesz, mert még csak magyar idő szerinti ½ 7 van. Kedvem nem sok, az esélytelenek nyugalmával ettem meg azt a lekváros kenyeret, ami mint összes húsmentes étel volt a tányéromon. Fidó futógatyát vett a bringás alá, innen valahogy csak haza kell már mennünk, akkor is, ha a családban valaki többet gondolt magáról… A rajtig fel sem vettem a rajtszámom, lehet mondani, hogy rejtegettem, utána is csak azért, hogy a határon ne legyen probléma. Bérces Editet láttam felvillanni a rajt után rögtön, de a tegnap kudarcomnál több szót nem váltottunk. Pedig de szívesen mondtam volna neki, hogy „megcsináltam”. Elment. Bogár Janit frissíteni.
Lassan, illetve lassabban, mint tegnap „felszakadozott” körülünk a „tömeg”. Hátra maradtunk, de nem a végére. Nem nagyon érdekeltünk senkit. Nagyon jó hangulatban voltam. Fidó fellógatta a bringára a telefonját, amiből ömlöttek a kedvenc zenéim. Nem segítő és futó voltunk, hanem egy banda, akik rohadt jól érzik magukat. Mentünk frissítőről, frissítőre. A nap egyre melegebben tűzött. Alig bírta ki egy 1.5 l flakonos víz egyik frissítőtől a másikig. Sok minden nem volt a frissítőknél, de víz majdnem mindenhol volt, de ahol nem, ott nagyon nagy baj volt… Battonyától Mezőkovácsházáig volt a legdurvább rész. Itt egy kicsit megmakkantam. Hullottak előlünk, mögülünk az emberek – a mögöttünk lévőkről csak onnan tudtuk, hogy egyszer csak megint „bennünk” volt a záró rendőrautó, habár a szintidő bőven belül voltunk. (Gratulálok a 8-as versenyzőnek, akit, ha lett volna, rajtlista néven szólítanék, aki kb. itt koptatta le a záró autót, hogy csinálhassa azt, amiért jött, futhasson.) Rövidre zártuk –ahogy ő is- mondtam, hogy tegnap kiszálltam, így már nem foglalkoztak velünk, mentek azokat zaklatni, akik versenyben voltak. Jó néhányunkat hagytak így szét a pályán, szintidőn belül és kívül egyaránt. A védelem és a figyelem a versenyben lévő szintidőn belüli versenyzőknek járt kizárólag. A „segítés” módját figyelembe véve ez így nekünk jól jött. A mezőkovácsházi pihenőhelyet meg kell említenem. Ez egy igazán színvonalas, teljesítő központú, segítő hangulatú pont volt. Még jég is volt, még a rendőrautó után futóknak is! (A frissítőket ugyan is sorra bontották le előttünk, így emberek jóindulatából frissítgettünk itt-ott. Ezúton is köszönet szeretnék mondani Adorján Lászlónak – elnézést, ha így utólag rosszul azonosítottam be embereket a modern technika segítségével – aki sportszerűen és emberségesen segített és támogatott minket, olykor frissítővel, olykor jó szóval.
Futás, fejlocsolás 5 percenként, meleg, hol a vége? Vissza a fókuszt! Csak menni „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen- csak úgy érdemes…” Kidörzsölt a vizes gatya, krémezés – félig alibi depo ;) Futás, vizezés, kérek egy kis „Maltot”… Leégett a vádlim! Ilyen még nem volt. Nap allergiás is lett. Hoppá! Közelegünk, egy félmarcsi van hátra. Kevésbé kívánom a futást, de felhősödik az ég, jól elvagyunk a Kedvessel. Térdem jó, gyomrom jó. Egyre gyakrabban tűnt fel a pálya szélén Bontovics Timi és kisfiuk a „hajrá papás” autóban. Jó volt látni. Nyugtató mosolyú és lelkes buzdító ő. Nagyon jól esett Tőle a taps! Lassan feltűnt Guszti is a láthatáron. Gyomorproblémái miatt „feljöttünk” hozzá. Ez egy kisebb fordulópont volt számomra: ismét olyan volt, mintha ez egy futóverseny lenne, és a részesei lennénk. Megint „felkerültünk a térképre”. Mögöttünk a rendőrautó, s ÁLLNAK MÉG ELÖTTÜNK a frissítő asztalok! Továbbra sem versenyző voltam a pályán, csak egy kétes individuum, aki felől a rendőrök sem kaptak konkrét utasítást. Hagytak, mint mikor a gyerek játszik. „Hadd csinálja, míg nem zavar senkit!” –érzésem szerint. Mindig is azt vallottam, hogy az embernek nem azzal kell azonosulnia, ahogy a környezet megítéli őt. Ebből kaptam nagy gyakorlati tapasztalatot ezen a versenyen. Könnyű ezt úgy vallani, ha a környezet megítélése pozitív. A személyiség eszenciája, ha újra és újra kifejezésre tudja juttatni önmagát, úgy, hogy mindeközben értéke és értékrendje nem változik. Nem törekvése, hogy újra, láthatóan kiteljesedjen, ez mindössze a belső teljesség megőrzésének vetülete.
Guszti mondta, hogy jelenleg ő a 3. ha tudja tartani a szintidőt – persze hogy tudja! Beszélgetni kezdtünk. Nagyszerű volt. Egy kis inspiráló, gondolatébresztő beszélgetés valakivel, akinek szívesen hallgatom két nagy nyitott füllel a szavait. Újra embernek éreztem magam. Ebben a második nap nagyon sok munkája volt a Jóistennek. Gusztival való beszélgetésünk gondolatébresztő volt. Szembe került az én „edzésen kell meghalni” elvem azzal, hogy a kilométerek ráérnek az évek folyamán a hosszú versenyek által összejönni – a cél a sokáig futás és nem a sokat futás, szerinte. Számomra a szorgalom az „önrész”, a tehetség pedig ajándék. Számomra ez is csak egy olyan mérleg, aminek az optimuma az, ha egyensúlyban van. Ha 10-es skálán 6 tehetségponttal rendelkezem, a becsület a szorgalom skála 10 pontjából is legalább 6-ot megkíván tőle. Szorgalommal persze növelhető az összpontszám, de a törekvés nem az Isten által adott „talentumok” kipótlása 10-re, hanem a mértékletesség elvén, de közelíteni a 20-hoz… (Amatőr ultrafutó-nőként a futó-szamárlétrán úgy mentem versenyről versenyre, hogy a rendezés hangulata itatódott át a sporthangulatra és kedvre. Ez tette olyan élménnyé, életformává hogy a sajátommá tudtam tenni. Hiába, hálás lehetek, hogy tapson és bíztatáson felnövő futó lehetek! Hálás is vagyok! Így választottunk egyesületet is férjemmel. Egy szív és lélek közösséget, ahol szívesen felvállaltak minket. Az alapítók személyisége átsüt az egyesületen, a rendezvényeiken. Kevésszer találkozunk ugyan velük, de akkor mindig szívesen. Bár gyakorlatban semmit nem tettünk az egyesületünkért, mégis minden verseny után érkezik az őszinte jó szó és a gratuláció. Szeretettel gondolunk Érdy Gáborra és „mieinkre” az ESZTERGOMI FUTÓMŰVEKRE.
Vissza. Ha le akarom anyagiasítani, a szolgáltatás által kaptam meg az élményt. Békéscsaba-Arad Szupermaratonon a befizetett díjért a lehetőséget kaptuk meg, hogy ott lehetünk. Aki nem prezentál, az olyan, mintha ott sem lenne – igaz, ha prezentál, versbe foglalják, fogadáson ünneplik, ami valóban méltó is az ő „egy másik világban” elért teljesítményéhez. Itt szeretnék gratulálni Balogh Istvánnak, aki kiváló teljesítményt nyújtott mind a két napon, Bogár Jánosnak, aki emblematikus figurája volt számomra ennek a versenynek, és akinek futásait nagy tisztelettel bámulom mindig és Lelkes Gusztávnak, aki számára a futás szeretete, öröme, szemmel látható békességet és megelégedést nyújt és mindez elég a dobogóhoz!
Volt még bennem… Kedv is, erő is és egy pár korty energia ital is. Utolsó 7 km. Relatív lendületes futás J 6:44-es átlagról. Fidó érezte, hogy van még kraft, így jónak látta azt mondani, hogy ha lehozom az átlagot a tegnapi szintidőre (6:38), kapok egy Levi’s kantáros nadrágot. Hogy ezzel mennyire nem szabad viccelni ezt egy szóra méltatnám csak: lehoztam! A békéscsabai részen még motoros rendőrt is kaptam felvezetésnek. Aznap teljesítő voltam. Elégedett, erős hitű, jó reménységű. Célkordon. Magyar zászlót lobogtatva bíztatnak, elszorul a torkom érzem, megható lesz a célba beérkezni. Ráfordulok…
… és érkezésemmel az épp folyó haknit zavartam meg. Zavartan, halkan elnézést kértem és hamar lehúzódtunk oldalra a Kedvessel, hogy ne zavarjuk az előadást. Kicsi már várt minket, jó volt látni. Egy ismerős őszinte arc, aki örül és gratulál nekem. Én is gratulálok! Nagyon nagyot teljesített kétfős váltóban Zahorán Ádámmal. Tudom a nehézségeit és azt is, hogy igen a javára vált. Gratulálok, Gyebnár Éva leendő hadnagy! Nagyon jó kis edzés volt ez az UB-ra! Szívesen maradtunk volna, hogy legalább 4-en tapsoljunk Gusztinak, mikor beérkezik, de indult a vonatunk az otthonunk felé, így kútvíztől ragadó hajjal, földporos futócipőben haladni kezdtünk a vonatállomás felé. A vonaton nyújtás közben gondoltam rá, milyen más itt nyújtani, mint egy OB győzelem után, mikor úgy masszíroznak, mint egy királynőt, vagy a több mint 2600 maratoni célba érkező közül egyet. Nem azért, mert királynő voltam, hanem mert ők voltak olyan „királyok”, hogy biztosítani kívánták ezt az érzést a sportoló számára. „… A sportember, amit én egy íratlan emberi norma megtestesítésének, bizonyos élet- és magatartásformának tekintek. Sportember lehet az is, aki versenyen még soha nem vett részt, és lehet nem sportember egy sokszoros világbajnok.” (Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad)
Summa: elégedett vagyok. Tudom, milyen állapotban voltam és hogy ahhoz képest, hogy álltam helyt. Tisztában vagyok a képességeimmel, határaimmal és azzal, hogy teljesíteni jöttem ezt a távot. Nem sikerült. Tudom, hogy az Isten megtartó kegyelme, hogy 2. nap felépített és összehasonlíthatatlanul könnyebb volt a vasárnapi 93, mint a szombati 66. Tapasztalatommá lett meggyőződésem, hogy én csak az szeretnék lenni, akinek engem Isten „aposztrofál”, minden körülmények között. Szeretnék jó bíztató és tapsot adó, meggyőződéssel jót akaró sportoló lenni.
Köszönöm az én mindenáron szerető férjemnek – aki időnként Kedvesnek, néha Fidónak, máskor Lacinak olvastatott, de egy azon áldott személy
Mindezek tükrében ajánlom ezt a rendezvényt azoknak, akik egy versenytől semmit nem várnak, magunktól annál többet. Továbbá közönségeknek, csapatoknak és bajnokoknak. Agorafóbiásoknak nem ajánlom. Mindenek feletti érzés magamra találni a nagy semmi közepén, és arra eszmélni, hogy nem vagyok egyedül, mert ott a Kedves: - Egy kis vizet?