2011. 07. 06. (szerda)

Egy nap pihenő után nekivágtunk utunk harmadik szakaszának, az Ablánci csárda és Bögöt közötti közel 19 kmnek. Az első néhány métert a főúton kellett megtennünk. Nicol szólt, hogy figyeljünk nagyon a jelekre, mert a már sokszor a segítségünkre sietett leírás szerint jobbra be kell majd mennünk az erdőbe. Figyeltünk hát nagyon, gyanús is lett egy csapásnak is csak jó szívvel nevezhető jobb kanyar, megnéztük jól, de jel nem volt, mentünk volna tovább. Tandit nem hagyta azonban nyugodni az elmúlt napok tapasztalata, és közelről elkezdet vizsgálni az egyik fát az "út" mellett. Jól tette, meg is találta rajta a kék jelet, amit már alaposan benőtt bokor, gaz, minden. Szóval újra megtaláltuk az utat, ami rögtön nekivezetett egy kerítésnek. A kerítésen egy tábla biztosított róla, hogy igen, valóban erre vezet a kék út, és kérik a kaput áthaladás után visszahelyezni.  Áthaladtunk, visszahelyeztük. Majd a másik oldalon is. Szép erdő mellett kényelmes úton haladtunk. Már meg sem lepődtünk, csak néma áhítattal, megmerevedve figyeltük, ahogy pár méterre előttünk felszállt egy bagoly. A Szelestére vezető út szép volt, nagyrészt jól járható, bár időről-időre előkerültek még gazos, csalános, járhatatlan szakaszok. Ezek azonban nem voltak hosszúak, és már rutinosan, gond nélkül átverekedtük magunkat rajtuk.

Hamarosan beértünk Szelestére. A falu végtelen hosszú főutcáján az italboltot kerestük, ahol meg is kaptuk pecsétünket, és felfrissülve haladtunk tovább.  A falu széléhez közeledve megállt mellettünk egy autó. Egy nagyon kedves helybéli igazított el minket, mondván a régi jelek félrevezethetnek, menjünk el balra. Az autóút építése miatt átterelték az utat. Hálásan követtük az útbaigazítást, majd megrökönyödve láttuk, a kék jelek az országútra visznek, át a körforgalmon!  Kicsit feszengve követtük a jelet, és közben megbeszéltük, hogy jó, hogy nincs túl nagy forgalom, és hogy ezentúl nem biztos, hogy kapásból hülyének nézzük a körforgalomban bóklászó túristákat (már ha találkozunk ilyennel). Hamarosan elhagytuk az "autópályát" Ölbőt vettük célba. A térkép itt a terelés miatt nem volt segítségünkre, bíztunk benne, hogy mindenütt jól jelölve lesz az útvonal. Búzatábla mellett haladva kezdett erőt venni rajtunk a fáradtság. Egy helyen kék jel, alatta fehér nyíl. Jött a dilemma: a nyíl most vajon a kék jelre vonatkozik-e, mert eddig nem így jelölték, hanem maga a jel volt nyíl formájú. Mivel mindkét irány a búzatábal mellett vezetett, nemigen voltak fák, amire újabb jeleket tehettek volna megerősítésként. Még ezen gondolkodtunk egy őz ugrott ki a bozótből mellettünk, és szökellt keresztül a búzamezőn. A fennséges látvány után felocsúdva végül Nicol és én elindultunk a nyíl irányába, Tandi pedig a másik úton próbált jelek után kutatni. Nekünk volt szerencsénk, mikor beértünk az erdőbe már láthatóak voltak a jelek (néha kis keresgéléssel). Újabb búza, rozs, árpa és egyéb gabonaföldeken haladtunk át, melyekből Tandi szorgalmasan begyűjtött egy-egy kalászt, hogy később tanulmányozhassa a különbséget. Egy rövid szakaszt ismét az autóút mentén kellett megtennünk, majd kényelmes széles út vezetett jónéhány kilóméteren keresztül egyészen Bögötig, ez az út azonban sokkal szebbnek tűnt, mint a két nappal korábbi, nem is panaszkodtunk az unalomra.

A faluba beérve nem a kék jelet, hanem a pecsét jelét követve jutottunk el a Közjegyző épületéhez, ahol a pecsétet a belső udvarban kerestük a leírás iránymutatásait követve. Mivel az udvarban semmit nem találtunk, egy ott dolgozó hölgy segítségét kértük, aki nyomban pecsételt nekünk. Meglátogattuk a szomszéd kisboltot is egy kis energia utánpótlás céljából. Meg is beszéltük a boltos hölggyel, hogy ő is szívesen ad pecsétet, úgyhogy másnap reggel nála kezdjük az erre a hétre szánt utolsó szakaszunkat.

A megtett út végül több mint 20 km lett, amit csak az elterelés számlájára tudtunk írni. Kis csapatunkon ezen a napon már érződött az a fajta elcsigázottság, amit a több napon át tartó túra, a szokatlan, reggelente újra-újraindulás számlájára lehet írni. Az én lábamon már két nagy vízhólyag mutatta, hogy az egy-egy alkalommal kényelmesnek tűnő cipő, nap mint nap újra felvéve már nem az igazi. Ugyanakkor jóleső érzéssel töltött el a megtett kilóméterek után érzett büszkeség, az út szépsége. Korábban ennyi vadat egy túrám során sem láttam, gondolom ez annak köszönhető, hogy ezeken a szakaszokon viszonylag ritkán járhatnak emberek. Igazán lélegzetelállító élményt jelentettek a fel-fel bukkanó rókák, őzek, baglyok stb. Fáradtan, de örömmel vártam az utolsó napot.

2011.07.04. (hétfő)

A második szakasz a Kőszeg és az Acsád mellett lévő Ablánci Malom csárda közötti közel 25 km-es út. Bizakodóan vágtunk neki, hiszen bár a táv hosszabb mint az előző napi, kevés benne a szint, így könnyű útnak sejtettük. Kőszegen reggelivel kezdtünk a szombaton felfedezett kis pékségünkben, biztos, ami biztos. Míg én kifosztottam a bankautomatát Tandi és Nicol megtalálta a belvárosban az előző nap  elveszett kék jelet. Így könnyen irányba kerültünk, és mielőtt kijutottunk a városból megtaláltuk a híres, ősöreg platánfát is.

Kiérve a városból és kényelmes erdei úton haladtunk. Hamarosan elértük az egykori államhatárt. Innen magabiztosan indultunk tovább, majd nagyjából 1 km után megállapítottuk, hogy nem láttunk egy ideje kék jelet, rossz lehet az irány. Vissza az utolsó elágazásig, ahol még megvolt, és jobb híjján elindultunk a másik irányba. Vadul figyeltük, hol lehet a kék csík, nagy nehezen meg is találtuk, nem éppen jól látható helyen, de a lényeg, hogy újra irányban vagyunk. Innen széles, kényelmes erdei új következett. Ezen ballagtunk jó darabig. És aztán még egy jó darabig. Cikk-cakk, jobbra... balra... megint jobbra... szép lassan mindhárman meguntuk. Az ingerszegény környezetet semmi nem dobta fel, hacsak az az egy fakitermelés, ami mellett elhaladtunk. Végtelen, unalmas utak. Semmi érdekesség, semmi szépség, se egy kis szenvedés fel, se egy kis gurulás le. Már itt láttuk, hogy nem lesz a kedvencünk ez a szakasz.

Nicol szorgalmasan felolvasott a korábban kinyomtatott útleírásokből, hogy valamivel feldobjon minket. A leírás szerint hamarosan éberen figyelni kell a jeleket, mert tesz az út egy hirtelen kanyart, ami szép erdei utat ígér egy patak mentén. Végre, hátha történik valami! A kanyar meglett (tényleg nem volt egyszerű) a táj megváltozott kissé, szűk erdei ösvényen haladtunk. A patak is ott volt az ígéret szerint. De a rövid kitérő után újra felértünk a kényelmes, rém unalmas útra. Már nem voltunk messze Tömördtől, és az útleírás szerint itt valahol egy Szent Ilona szoborral kellett volna találkoznunk, de sajnos nem láttuk. A faluba beérve azonnal felfedeztük a karcsú templomtornyot mely irányt mutatott nekünk a pecsételő helyhez. Pecsételés után a templom előtt letelepedtünk, ettünk-ittunk, és megegyeztünk abban, hogy semmi kedvünk folytatni ezt az utat. De nincs más hátra, az autónk ott vár az Ablánci csárdánál. Közben Nicol újra felolvasott. A leírás szerint a következő szakaszon komoly susnyás-dzsindzsásra kell számítani. Az egy hónapja itt járt túrázó ember magasságú gazt és csalánt ígért. Mondanom sem kell, ez aztán meghozta a kedvünket! De hősként tovább indultunk. A falu határában még megtöltöttük kulacsainkat egy utcai kútból - Tandinak ugyan nem tetszett, mert tele volt valami fekete cuccal (nem értem mit finnyáskodik ). Utunk hasonló izgalmakkal folytatódott, mint ami az egész napot jellemezte, végtelen hosszú unalmas földút. Minden kanyar előtt bizakodtunk, hogy talán valami más folytatódik, de nem. Aztán, az egyik ilyen kanyar után megláttuk az előttünk álló kb 5 km-t, végtelen, egyenes, unalmas földút.  Ez volt a nap mélypontja. De szép lassan ez is elfogyott. Bizonytalanul álltunk meg a végén: ahol út volt, ott nem volt jelzés, ahol jelzés volt ott NEM VOLT ÚT! Megtaláltuk az ember magasságú gazt. A túrázó, aki előttünk itt járt, nem túlzott. És valószínűleg utána nem járt itt már senki érkezésünkig. Hát tessék, kellett nekünk sírni, a kényelmes, de unalmas út miatt. Ez minden esettre nem lesz unalmas! Tandit bátran előre küldtük.  Bár egy kicsit tiltakozott, hogy miért mindig ő megy elől, dehát, ha egyszer ő a stroke!  Átküzdöttük magunkat. Innen már nem lehetünk nagyon messze, így okoskodtunk optimistán. Újra beértünk az erdőbe, ahol egyszer csak legnagyobb meglepetésünkre tőlünk alig fél méterre egy bagoly repült fel. Felvertük szegényt nappali álmából. Nem tudom melyikünk ijedt meg jobban, ő vagy mi, nekem mindenesetre kihagyott egyet a szívem... . Aztán egy újabb nehézkes és bizonytalan kereszteződés után megtaláltuk az ember magasságú csalánt is! Merthogy az előző csak a gaz volt, csalán nélkül! Hiányoltuk is! Na, most aztán meglett! De jó! Miközben ezen is átverekedtük magunkat nagyon bíztunk benne, hogy már tényleg csak lépések választanak el a céltól. Még egy utolsó kereszteződés, egy utolsó bizonytalanság, hogy merre tovább a kék, és miután meglett, pillanatok múlva felfedeztük a csárdánál parkoló autónkat! Jajj!! Végre!!! Nem túl lelkes pecsételés, majd be a kocsiba mély sóhajok közepette. A kocsiban ülve a szállásunk felé mindenki csendben a vacsiról és a tusolásról ábrándozott.

Ebből is látszik, nem vagyok az elhamarkodott lépések embere.  A történet immár 8 hónapja lapul a kék vonalas füzetemben, ahova buzgón jegyzeteltem a túránk folyamán, napról-napra, tavaly júliusban. Most pakolás közben a kezembe került, olvasni kezdtem és beugrottak a vidám percek. Bepötyögöm ide, remélem kedves barátaimnak is mosolyra szalad a szája az emlékek nyomán.

2011.07.03 (vasárnap) Hárman csajok elindultunk! Belevágtunk életünk kalandjába, ahogy Tandi fogalmazott. És ez a kaland tényleg életre szóló lesz, nemcsak maga az élmény, de a hosszúsága is azzá teszi. Terveink szerint minden évben egy hetet szánunk biztosan arra, hogy az Országos Kék Túra útvonalán végigmenjünk. Így hosszú évekre megvan a tuti program július első hetére.

Ünnepélyes óraindítás után elindultunk a velemi háztól föl, Írottkő felé. Az első szakasz csak kb 15 km, Írottkő és Kőszeg között, és egy egy kis emelkedő, fel Írottkőre. Ez, mint kiderült, 5 km kemény kaptató volt. Az elején még lelkes hármasunkból 2 km elteltével kezdtek feltörni az első sóhajok, de vissza-visszatekinte káprázatos kilátás kárpótolt minket izzadságunkért, ami ebben a ritka hűvös júliusi időjárásban komoly dilemmát okozott: folyamatosan öltöztünk-vetkőztünk. Nem sokkal a várva-várt kezdőpontunk előtt egy nyíl jelezte, hogy a meredek lejtő alján megtekinthetjük az Apostolok Fáját. Mély egyetértésben kijelentettük, hogy bár nagyon izgalmasan hangzik, ez nekünk most nem olyan fontos (persze, lemenjünk, hogy aztán újra fel...). Aztán végre egy emelkedő tetejn meglláttuk a pecsételő pontot. Nicol felkészültségének köszönhetően volt nálunk tinta és tintapárna, így megtörténhetett az első pecsételés, bekerült az első pecsét és dátum tiszta füzetünkbe. (Éljen-éljen!) Innen egy darabig a gerincen, kényelmes úton haladtunk. Az eső hol eleredt, hol elállt, de nagyon nem áztunk, nem zavart minket. Egy idő után elkezdett lejteni utunk, és egy jó darabig csak lefelé haladtunk. Ez eleinte jól esett az emelkedő után, később persze már a lejtő miatt kezdtünk kicsit durcásak lenni. (Mindig kell valami, ami miatt duzzoghatunk.) Meghökkentő hirtelenséggel váltogatták egymást a lombhullató- és a fenyőerdők. Néha olyan sötét fenyvesen haladtunk keresztül, hogy régi, gagyi horrorfilmek jutottak eszembe. Tandi elől diktálta a tempót. Kijelentette: "Túl vagyunk a felén, innentől kell feléledni!" Nicol meg is jegyezte, hogy olyan, mint a sárkányhajókon, aki elöl ül, és diktálja az ütemet... a ... hogy is hívják... a ... STROKE!

Az Óház tornyába felkapaszkodva akaratlanul is elgondolkodik az ember az idő végtelenségén! Ezeken a köveken, ahol mi most állunk, már évszázadokkal ezelőtt is álltak, jártak, éltek emberek. Leérve a Hét vezér forráshoz újabb pecsételés ceremónia után ittunk Álmos, Előd, Ond, Kond.... vizéből.  A szúnyogok nem kíméltek minket, így sietve indultunk tovább Kőszeg felé. Lassan elértük a Kálvária templomot, majd Kőszeg házait. A városon belül elvesztettük a kék jelet, mely addig az erdőben mindíg egyértelműen mutatta az irányt. Kis kavargás, útbaigazítás után célba vettük a vasútállomást, ahol még válogathattunk is, hogy milyen pecsétet szeretnénk kapni. Ezzel az első szakasz végére értünk, fáradtan és éhesen vettük irányba a Cáki csátdát.

KŐSZEG

A kisvárossal igazán előző nap (júli. 2. szombat) ismerkedtünk és barátkoztunk meg, mert sejtettük, hogy a túra után már nem nagyon lesz erőnk várost nézni. Utunkat a belvárosban egy hangulatos pékségben kezdtük, egy kis szénhidrát feltöltéssel. Barangolásunk első állomása a Jézus Szíve templom volt. Amíg a templom előtt fényképezgettünk, bentről orgonaszó hangzott fel, mely becsábított minket. 

Azt hiszem mindhármunk nevében mondhatom, hogy váratlan, kedves élmény volt a Virágudvar, mely véletlenül akadt utunkba. Érdeklődve bekukucskáltunk, és egy kedves férfi fogadott minket, aki elmesélte, hogyan született biokertészetük ötlete, és hogyan valósították meg. Röviden bemutatta a gyógynövényeket, amik valóban úgy burjánztak az udvarban, hogy az ember úgy érezte magát, mintha a paradicsomba csöppent volna. Ez a BIODIVERZIFIKÁCIÓ!

A városka hangulata, a kis házak, színpompás virágok, kedves utcák magukkal ragadtak. Az ember eljátszik egy pillanatra a gondolattal, hogy milyen lehet a nyüzsgő, zajos Budapest helyett, egy ilyen nyugodt, békés városkában lakni.