2011. 07. 06. (szerda)

Egy nap pihenő után nekivágtunk utunk harmadik szakaszának, az Ablánci csárda és Bögöt közötti közel 19 kmnek. Az első néhány métert a főúton kellett megtennünk. Nicol szólt, hogy figyeljünk nagyon a jelekre, mert a már sokszor a segítségünkre sietett leírás szerint jobbra be kell majd mennünk az erdőbe. Figyeltünk hát nagyon, gyanús is lett egy csapásnak is csak jó szívvel nevezhető jobb kanyar, megnéztük jól, de jel nem volt, mentünk volna tovább. Tandit nem hagyta azonban nyugodni az elmúlt napok tapasztalata, és közelről elkezdet vizsgálni az egyik fát az "út" mellett. Jól tette, meg is találta rajta a kék jelet, amit már alaposan benőtt bokor, gaz, minden. Szóval újra megtaláltuk az utat, ami rögtön nekivezetett egy kerítésnek. A kerítésen egy tábla biztosított róla, hogy igen, valóban erre vezet a kék út, és kérik a kaput áthaladás után visszahelyezni.  Áthaladtunk, visszahelyeztük. Majd a másik oldalon is. Szép erdő mellett kényelmes úton haladtunk. Már meg sem lepődtünk, csak néma áhítattal, megmerevedve figyeltük, ahogy pár méterre előttünk felszállt egy bagoly. A Szelestére vezető út szép volt, nagyrészt jól járható, bár időről-időre előkerültek még gazos, csalános, járhatatlan szakaszok. Ezek azonban nem voltak hosszúak, és már rutinosan, gond nélkül átverekedtük magunkat rajtuk.

Hamarosan beértünk Szelestére. A falu végtelen hosszú főutcáján az italboltot kerestük, ahol meg is kaptuk pecsétünket, és felfrissülve haladtunk tovább.  A falu széléhez közeledve megállt mellettünk egy autó. Egy nagyon kedves helybéli igazított el minket, mondván a régi jelek félrevezethetnek, menjünk el balra. Az autóút építése miatt átterelték az utat. Hálásan követtük az útbaigazítást, majd megrökönyödve láttuk, a kék jelek az országútra visznek, át a körforgalmon!  Kicsit feszengve követtük a jelet, és közben megbeszéltük, hogy jó, hogy nincs túl nagy forgalom, és hogy ezentúl nem biztos, hogy kapásból hülyének nézzük a körforgalomban bóklászó túristákat (már ha találkozunk ilyennel). Hamarosan elhagytuk az "autópályát" Ölbőt vettük célba. A térkép itt a terelés miatt nem volt segítségünkre, bíztunk benne, hogy mindenütt jól jelölve lesz az útvonal. Búzatábla mellett haladva kezdett erőt venni rajtunk a fáradtság. Egy helyen kék jel, alatta fehér nyíl. Jött a dilemma: a nyíl most vajon a kék jelre vonatkozik-e, mert eddig nem így jelölték, hanem maga a jel volt nyíl formájú. Mivel mindkét irány a búzatábal mellett vezetett, nemigen voltak fák, amire újabb jeleket tehettek volna megerősítésként. Még ezen gondolkodtunk egy őz ugrott ki a bozótből mellettünk, és szökellt keresztül a búzamezőn. A fennséges látvány után felocsúdva végül Nicol és én elindultunk a nyíl irányába, Tandi pedig a másik úton próbált jelek után kutatni. Nekünk volt szerencsénk, mikor beértünk az erdőbe már láthatóak voltak a jelek (néha kis keresgéléssel). Újabb búza, rozs, árpa és egyéb gabonaföldeken haladtunk át, melyekből Tandi szorgalmasan begyűjtött egy-egy kalászt, hogy később tanulmányozhassa a különbséget. Egy rövid szakaszt ismét az autóút mentén kellett megtennünk, majd kényelmes széles út vezetett jónéhány kilóméteren keresztül egyészen Bögötig, ez az út azonban sokkal szebbnek tűnt, mint a két nappal korábbi, nem is panaszkodtunk az unalomra.

A faluba beérve nem a kék jelet, hanem a pecsét jelét követve jutottunk el a Közjegyző épületéhez, ahol a pecsétet a belső udvarban kerestük a leírás iránymutatásait követve. Mivel az udvarban semmit nem találtunk, egy ott dolgozó hölgy segítségét kértük, aki nyomban pecsételt nekünk. Meglátogattuk a szomszéd kisboltot is egy kis energia utánpótlás céljából. Meg is beszéltük a boltos hölggyel, hogy ő is szívesen ad pecsétet, úgyhogy másnap reggel nála kezdjük az erre a hétre szánt utolsó szakaszunkat.

A megtett út végül több mint 20 km lett, amit csak az elterelés számlájára tudtunk írni. Kis csapatunkon ezen a napon már érződött az a fajta elcsigázottság, amit a több napon át tartó túra, a szokatlan, reggelente újra-újraindulás számlájára lehet írni. Az én lábamon már két nagy vízhólyag mutatta, hogy az egy-egy alkalommal kényelmesnek tűnő cipő, nap mint nap újra felvéve már nem az igazi. Ugyanakkor jóleső érzéssel töltött el a megtett kilóméterek után érzett büszkeség, az út szépsége. Korábban ennyi vadat egy túrám során sem láttam, gondolom ez annak köszönhető, hogy ezeken a szakaszokon viszonylag ritkán járhatnak emberek. Igazán lélegzetelállító élményt jelentettek a fel-fel bukkanó rókák, őzek, baglyok stb. Fáradtan, de örömmel vártam az utolsó napot.