2011.07.04. (hétfő)

A második szakasz a Kőszeg és az Acsád mellett lévő Ablánci Malom csárda közötti közel 25 km-es út. Bizakodóan vágtunk neki, hiszen bár a táv hosszabb mint az előző napi, kevés benne a szint, így könnyű útnak sejtettük. Kőszegen reggelivel kezdtünk a szombaton felfedezett kis pékségünkben, biztos, ami biztos. Míg én kifosztottam a bankautomatát Tandi és Nicol megtalálta a belvárosban az előző nap  elveszett kék jelet. Így könnyen irányba kerültünk, és mielőtt kijutottunk a városból megtaláltuk a híres, ősöreg platánfát is.

Kiérve a városból és kényelmes erdei úton haladtunk. Hamarosan elértük az egykori államhatárt. Innen magabiztosan indultunk tovább, majd nagyjából 1 km után megállapítottuk, hogy nem láttunk egy ideje kék jelet, rossz lehet az irány. Vissza az utolsó elágazásig, ahol még megvolt, és jobb híjján elindultunk a másik irányba. Vadul figyeltük, hol lehet a kék csík, nagy nehezen meg is találtuk, nem éppen jól látható helyen, de a lényeg, hogy újra irányban vagyunk. Innen széles, kényelmes erdei új következett. Ezen ballagtunk jó darabig. És aztán még egy jó darabig. Cikk-cakk, jobbra... balra... megint jobbra... szép lassan mindhárman meguntuk. Az ingerszegény környezetet semmi nem dobta fel, hacsak az az egy fakitermelés, ami mellett elhaladtunk. Végtelen, unalmas utak. Semmi érdekesség, semmi szépség, se egy kis szenvedés fel, se egy kis gurulás le. Már itt láttuk, hogy nem lesz a kedvencünk ez a szakasz.

Nicol szorgalmasan felolvasott a korábban kinyomtatott útleírásokből, hogy valamivel feldobjon minket. A leírás szerint hamarosan éberen figyelni kell a jeleket, mert tesz az út egy hirtelen kanyart, ami szép erdei utat ígér egy patak mentén. Végre, hátha történik valami! A kanyar meglett (tényleg nem volt egyszerű) a táj megváltozott kissé, szűk erdei ösvényen haladtunk. A patak is ott volt az ígéret szerint. De a rövid kitérő után újra felértünk a kényelmes, rém unalmas útra. Már nem voltunk messze Tömördtől, és az útleírás szerint itt valahol egy Szent Ilona szoborral kellett volna találkoznunk, de sajnos nem láttuk. A faluba beérve azonnal felfedeztük a karcsú templomtornyot mely irányt mutatott nekünk a pecsételő helyhez. Pecsételés után a templom előtt letelepedtünk, ettünk-ittunk, és megegyeztünk abban, hogy semmi kedvünk folytatni ezt az utat. De nincs más hátra, az autónk ott vár az Ablánci csárdánál. Közben Nicol újra felolvasott. A leírás szerint a következő szakaszon komoly susnyás-dzsindzsásra kell számítani. Az egy hónapja itt járt túrázó ember magasságú gazt és csalánt ígért. Mondanom sem kell, ez aztán meghozta a kedvünket! De hősként tovább indultunk. A falu határában még megtöltöttük kulacsainkat egy utcai kútból - Tandinak ugyan nem tetszett, mert tele volt valami fekete cuccal (nem értem mit finnyáskodik ). Utunk hasonló izgalmakkal folytatódott, mint ami az egész napot jellemezte, végtelen hosszú unalmas földút. Minden kanyar előtt bizakodtunk, hogy talán valami más folytatódik, de nem. Aztán, az egyik ilyen kanyar után megláttuk az előttünk álló kb 5 km-t, végtelen, egyenes, unalmas földút.  Ez volt a nap mélypontja. De szép lassan ez is elfogyott. Bizonytalanul álltunk meg a végén: ahol út volt, ott nem volt jelzés, ahol jelzés volt ott NEM VOLT ÚT! Megtaláltuk az ember magasságú gazt. A túrázó, aki előttünk itt járt, nem túlzott. És valószínűleg utána nem járt itt már senki érkezésünkig. Hát tessék, kellett nekünk sírni, a kényelmes, de unalmas út miatt. Ez minden esettre nem lesz unalmas! Tandit bátran előre küldtük.  Bár egy kicsit tiltakozott, hogy miért mindig ő megy elől, dehát, ha egyszer ő a stroke!  Átküzdöttük magunkat. Innen már nem lehetünk nagyon messze, így okoskodtunk optimistán. Újra beértünk az erdőbe, ahol egyszer csak legnagyobb meglepetésünkre tőlünk alig fél méterre egy bagoly repült fel. Felvertük szegényt nappali álmából. Nem tudom melyikünk ijedt meg jobban, ő vagy mi, nekem mindenesetre kihagyott egyet a szívem... . Aztán egy újabb nehézkes és bizonytalan kereszteződés után megtaláltuk az ember magasságú csalánt is! Merthogy az előző csak a gaz volt, csalán nélkül! Hiányoltuk is! Na, most aztán meglett! De jó! Miközben ezen is átverekedtük magunkat nagyon bíztunk benne, hogy már tényleg csak lépések választanak el a céltól. Még egy utolsó kereszteződés, egy utolsó bizonytalanság, hogy merre tovább a kék, és miután meglett, pillanatok múlva felfedeztük a csárdánál parkoló autónkat! Jajj!! Végre!!! Nem túl lelkes pecsételés, majd be a kocsiba mély sóhajok közepette. A kocsiban ülve a szállásunk felé mindenki csendben a vacsiról és a tusolásról ábrándozott.