Tegnap ismét voltam véradáson, (immár harmadszor) ezúttal úgy hívtak be ahol lakom, nem a business park szervezte. És mivel én 45 km-re lakom a munkahelyemtől, tömegközlekedésre kárhoztatva, egy kis ügyeskedéssel a munka törvénykönyvének köszönhetően ezt a véradást megúsztam plusz szabadnap kivétele nélkül. :D

Ki is használtam, elmentem a háziorvosomhoz is és kértem tőle tanácsot hol végeznének rajtam megbízhatóan egy komplett sportorvosi kivizsgálást. Túl sokszor sérülök le, és mindig kis bosszantó sérülésekkel, és már nem tudom mire hogy vigyázzak, ezért jutottam erre a döntésre. Először a Sportkórházat javasolta (én is arra gondoltam), aztán eszébe jutott hogy ismer egy sokkal jobb szakit is, csak ő elég messze van, de ha hajlandó vagyok leutazni Kalocsára akkor megadja az elérhetőségeit. Még nem hívtam fel, de kíváncsi vagyok rá nagyon.

Megvan az eredményem: 44km - 03:04:17

Rövidtáv, nők, abszolút: 53/75

Rövidtáv, nők, master 1: 21/27

Hát, van még hová fejlődni...

Nem is tudom hirtelen hol kezdjem a beszámolót. Szombaton indultunk otthonról, gyönyörű napsütésben. Az időjárásjelentést egész héten figyeltem, és mindenhol azt jelezték előre hogy Vasárnap észak-kelet Magyarországon bizony esni fog az eső, nem keveset. Előre felkészültem első saras-dagonyás versenyemre lélekben, meg ruházatban is. Úton Eger felé áthaladtunk egy nem gyenge viharzónán, rengeteg eső esett hosszú kilométereken át, és "az ég összeért a földdel". Eger felé közelítve már sokkal szebb idő volt, szárazak voltak az utak és sütött a nap is. A szállást elfoglaltuk, majd irány a rajtszámátvétel. Délután még sétáltunk egyet Egerben, meglátogattuk a várat is, megmásztunk mindent amit lehetett. :) Szerettem volna Vcsibével összefutni de a szálláson maradt a telefonom és nem tudtam felhívni. Remélem neki is jól sikerült a hétvége. :) Este már hűvös volt, ez aggasztott egy kicsit. Éjszaka aztán leszakadt az ég, csendben nyugtáztuk és próbáltunk aludni. Ez elég nehéz volt, hárman aludtunk egy szobában ahol hamar fogy a levegő, az ablak viszont egy forgalmas körforgalomra nyílt, és az autók zaját még az eső is erősítette. Ha kinyitottuk a zajtól nem tudtunk aludni, ha becsuktuk akkor meg a levegőtlenségtől. Végül csak túléltük az éjszakát is. :)

Reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, el se hittük hogy ilyen mázlink lehet. Gyors reggeli a Mekiben, (mert erről tudtuk egyedül hogy már 7-kor nyitva vannak) aztán irány a verseny. Nagyon tetszett hogy külön rajtoltatták a három távot, sokkal jobb volt, és nem kellett percekig várni mire az ember elindul. Tesóm elment a közepesekkel, aztán vártam a soromra. Rajt előtt 1 perccel az előttem lévő emberke nekiállt pumpálni a hátsó kerekét, és hát nem igazán sikerült neki a kicsi pumpával, így ki kellett kerülni indulásnál. 50 méterrel arrébb valaki szépet zakózott, biztos türelmetlen volt a drága - újabb torlódás majd kikerülés, és már át is mentünk a rajt kapu alatt. Jó darabig aszfalton mentünk felfelé, aztán valami kültéri gyárnál egy csúnya meredek emelkedő előtt elfordultunk balra, be az erdőbe. Az út 12 km-en át fokozatosan emelkedett, de sokkal enyhébb volt mint a Duna Maratonon, így lazán haladtam előre. Itt még én előztem többeket, hajtva a saját tempómban. 12 km után lefelé vettük az irányt, szintén enyhe lejtők voltak csak, olyan ahol bátran lehet ereszteni a gépet, belátható nem túl buckás, igazi élvezetes pálya. Lett volna. Nem gondoltam volna hogy ilyen akadály jelentkezik majd a verseny során, de a kontaklencsém vagy kiszáradt a menetszéltől - pedig szemüveg, és jó sportszemüveg volt rajtam - vagy nem tudom, de egyszercsak elkezdett rakoncátlankodni és pont a lejtőkön egyik pillanatról a másikra megszünt a térlátásom. Nem kicsit ijesztő szituáció, hiába láttam hogy mi van előttem, nem láttam hogy mi mennyire áll ki a földből vagy mennyire mély az adott gödör, így végig 25-30-al mertem csak jönni. Ez eléggé bosszantott, de tanultam belőle, többet nem veszek ilyen lencsét. A korábbival ilyen bajom sose volt. A legrosszabb az volt hogy tudtam másokat feltartok, - így utólag is bocsi mindenkitől akit feltartottam. Az első itató 21 km-nél volt, végre megálhattam egy kicsit, már kezdtem elfáradni. Ittam két pohár vizet, nagyon finom volt, és egy marék szőlőcukrot vettem magamhoz, majd mentem tovább. Egyből kellemesebb lett a hangulatom. A terep továbbra is könnyen járható volt, bár az emelkedőkön néha kapkodtam levegő után. A Buventholt - ami segít az asztmámon - rajt előtt fél órával használtam, és eddigre már elmúlt a hatása sajnos. Nem volt nagy gond végül is, mert bírtam a strapát. A második itató nagyon hamar jött, kb 30-35 km-nél volt, meglepett hogy milyen hamar elértem. Itt is csak vizet ittam, és ettem egy egész müzli szeletet - ami szintén nagyon finom volt. A szervezőket dícséri a választék, mert volt - tesóm szerint - nagyon finom csokis süti, babapiskóta, rengeteg szőlőcukor, banán, és müzliszelet. Indultam tovább, aztán ismét emelkedett az út, és hallom hogy mögöttem jön valaki. Hátraszóltam hogy "gyere balra, itt elférsz", erre egy kedves hang visszaszólt, hogy "nem köszi, ha nem gond maradok mögötted, kezdő vagyok és könnyebb valaki után menni". :) Jó fej úriember volt az illető, nem bántam legalább nem vagyok egyedül, így mentünk majdnem a célig, néha eszmecserélve néha csak csendben tekerve. Volt olyan aszfaltos szakasz ahol imádtam hogy végre be tudtam gyorsítani és tekerhető volt a táv, igaz hogy nem igazán hegyi terep, de egy kis könnyebbség. Aztán az egyik helyen ahol az út kanyarodott balra én mentem vele együtt, nem láttam jelzést sehol, majd 100 m után feltünt hogy nagy a csend és sehol senki, így visszafordultam. Hát egyenesen kellett volna menni, egy szűk kis ösvényen, és beljebb volt csak a jelölés ezért nem tünt fel. (Amúgy végig nagyon király volt a pálya jelölés, ez is a szervezőket dícséri). Itt már nagyon vége volt az erőmnek, már alig vártam hogy vége legyen. Aztán jött két "halálfejes" :D szakasz (ezzel jelölték a nagy veszélyt), az elsőn gond nélkül lejöttem, ez egy kicsi meredek és buckás lejtő volt, a másodikon viszont leszálltam a sinek előtt. Bár át tudtam volna menni de nem láttam hogy mi van a sín túloldalán így nem kockáztattam. Aztán volt egy kis híd kibélelve 3-4 fotóssal, hát itt már annyira fáradt voltam hogy leszálltam és engedtem volna a többieket, de mindenki leszáltt mögöttem is így gyorsan áttoltam. A vége felé még volt egy kegyetlen emelkedő (mindig a végén vannak a legdurvább részek), és meglepetésemre itt megláttam tesómat amint szereli a pálya szélén a gépét... hohó, végre egy ürügy hogy megálljak! :) Nézem, hát hátsó váltó sehol, vidáman bár bosszús felhanggal meséli hogy már negyedszerre állt meg, teljesen el volt állítódva a váltója pedig ő aztán ért a beállításához, és nem érti mi volt a gond. Végül leszedte a már megrepedt hátsó váltót, és single speedre váltott. :D Mentünk tovább, ő még így is lehagyott. Az egyik emelkedő tetejére felérve hangosan megjegyeztem magamnak - na most készültem el az erőmmel, teljesen ki vagyok - erre elmegy mellettem egy mosolygós emberke és bíztat, hogy "ne add fel, ügyes vagy gyere tovább!" Utólag is nagyon köszönöm neki a vidám szavakat, sokat segített. :) Aztán nagy nehezen csak beértem a célba, a helyezésemet nem mondták így gőzöm sincs hol végeztem, az időmet is még csak az órámról tudom, a hivatalosat nem. Mindenesetre meglepődtem, mert én kb 4 órára számítottam hogy annyi idő alatt teszem meg a 44 kilit, ehhez képest 3óra 3percet mutatott az órám.... :D Már ezért megérte! Legyőztem saját magam. :D A célban kaptunk emlékérmet - ami bár most kicsit giccses volt de akkor is szép és az enyém :) - meg törülközőt is ami kimondottan jól tud jönni egy ilyen verseny végén.

Az erőmmel nagyon elkészültem, bár könnyebb volt a pálya mint a Duna Maraton, de mégiscsak másfélszer akkora és ez kiszívta minden tartalékomat. Azért második versenyhez képest szerintem ez szép teljesítmény. Ahogy hazaértem eldőltem, majd zuhanyzás után egyből mentem aludni hogy ki tudjam magam pihenni a hétfő előtt...

Tegnap nem terveztem hosszabbú futást, mert a keddi sem esett jól a lassú tempójával. Úgy voltam vele hogy inkább gyorsan, de futok, és rövidebb távot. Eredetileg 2,5 kilit terveztem - ekkora egy kör - de sikerült olyan tempót diktálnom magamnak hogy csak 2 lett belőle. Már 1,5-nél éreztem hogy ez a sprint tempó sok nekem hosszú távon, de csakazért sem akartam feladni, és kibírtam a 2km-es pontig. Kedden elfelejtettem használni az inhalátoromat, ezért is voltam olyan lassú és nehézkes, most viszont ügyeltem rá és kétszer is fújtam, így bírtam erőnléttel. Igazából nagyon jól esett a gyors futás, most ez sokkal jobban fekszik mint a laza kocogás, sokkal dinamikusabb és élménytelibb volt. És ami érdekes, gyors futásnál - nem tudom hogy csinálom - nem terhelem meg annyira a lábamat. A gyors után alig éreztem a lábam, még próbálgattam is és semmi. Utána viszont kocogtam levezetésként egy keveset, és az alatt az 1 kili alatt rendesen megfájdult a lábam. Azt hiszem sokkal jobban "odacsapom" a földhöz mint amikor "repülök". Lényeg a lényeg, a júniusi 5,19-es kör átlag után most 5,13-at futottam ami egyéni csúcs, úgyhogy nagyon örültem magamnak tegnap este. :) Ez már kezd tisztes futótempó lenni azt hiszem. :)

Nemrég kiderült egyik ismerősömről hogy masszőr, nosza egyből megmutattam neki a vállamat. Megnézte és hát közösen kiokumláltuk hogy ez bizony ínszalag húzódás. Eddig mivel nem tudtam hogy konkrétan a kezemen belül mi fáj nem is nagyon mertem csinálni vele semmit, most viszont már tudom a gyógymódját. Ma kaptam tőle egy ilyen zselé tasakot amit le kell hűteni és azzal borogathatom, illetve egy spéci német krémet amit sportolók használnak. Most hűtöm illetve néha masszírozom a vállam, illetve a fájdalom ellenére mozgatom és nyújtom - merthát sajnos csak így gyógyul, délután pedig megígérte nekem hogy kimasszírozza egy kicsit. Hétvégén Bükk Maraton, és bár már többször is ültem az eset óta bringán és nem volt gond a vállammal, azért aggaszt hogy nem vagyok 100 %-os.