miki már megírta a beszámolóját,és igazából pár dolgot akartam csak hozzáfűzni itt-ott, ezért kitaláltam, hogy párbeszédes formát alkotok és hozzáírom a beszámolómat az övéhez. Couple Delight :)

Az úgy kezdődött, hogy Bozótnak volt egy ingyenes nevezése, a tavalyi társa pedig megy Spártába. Csináltunk egy csapatot. Olyan ez, mint egy teljesítménytúra, csak elég szűk a szintidő, 12 óra, 72 kilométer és 3380 szintre. Aggódtunk is egy kicsit, mert tavaly még 13 óra volt, és az se lehetett könnyű, pl. Yoyoka ezért idén el se indult, inkább fényképezett és csinált egy szalonnás-kolbászos frissítőpontot. A félelem szerencsére alaptalannak bizonyult, mert most a korai rajt és a szeptemberi időpont miatt se sötét, se mély avar nem volt, könnyebb lett a pálya.

Az úgy kezdődött, hogy megnyílt az idei nevezés és rájöttem, hogy én ingyen indulhatok egy kis tavalyi vis maior miatt. (hozzá kell tennem, bizonyára akkor is indultam volna, ha fizetnem kell a nevezést) Sznupi meg ugye inkább egy vacak poros görög társasutazásra fizetett be. Mivel ez egy elég combos páros verseny, fontos, hogy a párok ismerjék egymást, jól működjenek együtt, ez sajnos tavaly nálunk nem annyira működött, bár a legnagyobb probléma az edzetlenségem volt akkor is és ezáltal a nagy különbség kettőnk közt. Mikiben már korábban is ideális túrapartnerre találtam, így logikus volt, hogy elhívom erre a kis szívásra is :) Jött.   Persze féltem, hogy nem bírom majd, ez lesz mint tavaly, vánszorgok az emelkedőkön, esek-kelek a lejtőn és talán be se érünk időben. Abban viszont bíztam, hogy erősebb vagyok most és a korábbi rajt valamint az előrehozott dátum miatt, alig kell sötétben-bokáig avarban menni, ami tavaly nagy nehézség volt a gyenge lámpámmal. 

Alaposan felkészültünk, ha megnézitek Bozót edzésnaplóját, ennyi futás még sosem volt benne, és én is rendszeres edzésbe álltam az utolsó hónapban a nyári lazázás után. A frissítést is megszerveztük, zacskóba porciózott Sponser porral, futóverseny stílusban. Ugye a teljesítménytúra stílus az az lenne, hogy nem viszünk semmit, legfeljebb mézespuszedlit, és jól bekajálunk a frissítőpontokon. Ezt most nem mertük megkockáztatni, itt menni kellett.

Kivételesen komolyan vettem a felkészülést, nem akartam beégni se Miki, se Csanya, se magam előtt és be kell vallanom, baromi addiktív ez a rendszeres, de nem túl kemény edzés, már élveztem is, hiányzott volna ha nem futok :) Én, aki mindig ad hoc módon versenyez, egy csomót agyaltam a ruházaton, felszerelésen (zsák vagy övtáska+kézikulacs, minimál vagy puha cipő, stb),  miután megegyeztünk, hogy sponser port viszünk, megterveztem az előreküldést, Miki kiporciózta a porokat, bekészítettük a botokat is esetleg a második körre, ilyen tervszerűen még nem csináltam. Elhatároztuk, hogy a pontok közt az ajánlottnál sűrűbbre bekevert cuccot kortyoljuk, a frissítőkből csak azt veszünk el amit esetleg megkívánunk, és ami még fontos volt, hogy nem töltjük az időt felesleges ácsorgással, társasági élettel menet közben. Dugóka, kulacstöltés, sziasztok. Be is tartottuk, patent volt a rendszer.

A futás tulajdonképpen négy Kékes keresztezés, négy mászás, négy ereszkedés, sava-borsa pedig a sárga jelzésen a híres-hírhedt sombokor lejtő. illetve, eddigi túráimon lejtő, de most felfelé csináltuk. Előre megmondom, ezt élveztem az egész túrában a legjobban. Lefigyeltem az UTMB videókon, hogy divatba jött az a mászási technika, mikor az ember előrehajolva a térdére, combjára támaszkodik a meredek felfeléken. Ezt már begyakoroltam otthon a lépcsőn, és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben. Király volt, csak a kézikulacs zavart közben, most már át fogok állni zsákra.

Az esemény előtt váltottunk pár levelet, magyaráztam a pályát, de Miki ritkán jár a Mátrában, nem volt teljesen képben. A hírhedt sárgát a Kékesre azért ismerte :) Hiába próbáltam megijeszteni, van neki 12 órán belüli Kinizsije, nehogy má' egy 12órás 72km olyan nagy ügy legyen :P  Én a tavalyi emlékek alapján a mászásoktól és a sziklás ösvényektől tartottam, hosszú emelkedőkön még mindig gyenge vagyok, a Tápió-vidék nem egy Mátra....lefelé futni imádok, de abban sem vagyok kiemelkedően jó, ráadásul az eséstechnikám se tökéletes (a kövek közt a vállon átfordulás nem a legjobb ötlet :)  Jó gondolatnak találtam, hogy csak pici övtáskát és kézikulacsot viszünk, nem zötyög, nbem melegít a zsák és tölteni is könnyebb a kulacsba. Én ráadásul hajlamos vagyok kevesebbet inni a zsákból, mint kéne, így viszont tökéletesen monitorozható : ponttól-pontig fogyjon el a kulacs tartalma. 

Ez csapatverseny, az ellenőrzőpontokra együtt kell érkezni. Én ebben jó vagyok, feltéve, hogy én vagyok az erősebb. Lassabban menni mindig tudok, a gyorssal szokott inkább gondom lenni :). Bozót nagyon erős volt, minden bizonnyal ez a futás volt eddigi legjobb teljesítménye. Hülyeség számítgatni, de ezért a 10:24-es időért itt, simán megelőlegeznék egy 110 feletti sík 12 órát.

A 110 feletti 12órát egyelőre visszautasítom, de mindenképp 100fölé terveznék, ha most futnék egyet. Valóban sokkal erősebb vagyok, mint bármikor eddig és ezt igazán kellemes élmény tapasztalni :)  Az elején szándékosan nem toltuk nagyon, tartalékoltuk az erőt, egyenletes teljesítményre mentünk. Ez egyébként be is jött, folymaatosan jöttünk fel helyezésben a futás során, a kezdeti majdnem utolsó pozícióból a célba 10. helyen érkeztünk, a második körünk talán fél órával sem lett lassabb az elsőnél (ha nem vétünk apró bakit a frissítéssel, talán negatív részidőre is kihoztuk volna, na az lett volna durva :-)

Az első nagy ereszkedésnél először eltűntek a szemünk elöl a többiek, aztán folyamatosan értük be őket. Számomra egészen újszerű élmény, hogy része vagyok a mezőnynek, benne vagyok a sűrűjében, példaképnek, de legalábbis nálam sokkal jobb futónak tekintett emberek közt haladok és nem csak kullogok zihálva a halálzónában :) Élveztem.

Miki tényleg jó partner, mert sose panaszkodik túl lassú tempó miatt, nem kellemetlen neki lassabban haladni, mint amire egyébként képes volna. Nem tartott erődemonstrációt, nem frusztrált a tempóval, talán egy-két részen fordult csak elő, hogy egy picikét előrement az emelkedőn. Például amikor feltűnt előtttünk a több fényt csapat és bizonyára nem tudatosan, de megindult rájuk erősen :) Persze nem bántam, mentem én is :)   

Egy ponton bizonyultam gyenge láncszemnek, mikor a harmadik mászáskor beszúrt az oldalam, és sétálnunk kellett egy darabig, meg utána lefelé is visszafogottan kocogni, mert nem bírta a rázkódást. Aztán lassan helyrejött, és nyomtuk tovább. Frissítési hibának tulajdonítom, az összes Sponsert felküldtem a Kékesre, és nem hagytam a rajtban az első kör végére. Így kellett egyet másznunk maradék géleken, ami kevés volt, megszakadt az addigi folyamatos, nagy mennyiségű CHO bevitel. Nem baj, talán buktunk rajta negyedórát, ami később valószínűleg részben visszajött, hiszen addig is kíméltük a lábainkat.

 Klasszul haladtunk, talán kicsit erős tempóban zúgtunk le az első kör végén, amikor rájöttünk, hogy az összes port előreküldtük, így a rajtban nem várt ránk bekeverhető sponser. A harmadik Kékes mászást így a tartalék két gélen nyomtuk, ami valahogy nem adta ugyanazt az egyenletes pótlást, mint a folyékony cucc. Gondoltam így utólag, hogy talán csak pszichés volt, de nem valószínű, egymástól függetlenül uyganazt éreztük és a Kékes alá érve Miki még egy klassz rekeszizom-görcsös produkciót is bemutatott, sajnos vagy szerencsére épp azután, hogy Szasza fotózott :) A képeken még csak a koncentráció látszik, a vicsorgás utána jött. Szerencsére hamar fent voltunk a Kékesen, remélem nem idegesítettem Mikit halálra a szövegemmel, hogy egyen-igyon, sósat is, nyugodtan, nekapkodjmertrosszabblesz, stb :)  Óvatosan kezdtünk lecsorogni a hegyről, nem bántam, hogy nem rohantunk jobban, tudtam, hogy ott van még egy nagy mászás és ott én leszek a gyengébb. 

Mikor a szúrás elmúlt, és leértünk Parádsasvárra, állati nagy zuhét kaptunk a műúton, készült is róla videó, ahogy beérünk a pontra, remélem, majd láthatjuk. Élveztük, teljesen feldobott. Kellett is az utolsó sombokor mászás előtt. Legalább olyan izgalmasan csúszós lett.

 Az általam panorámaútnak nevezett kellmesen lejtős, széles úton Parádsasvár felé már Miki is jobban volt, nem adott egyértelmű választ, de reméltem, hogy elmúlt a szurkálása és nem szenved (túlságosan ;-)

A KrisztIspi párossal még megvitattuk, milyen gyönyörű, ideális futóidő van, majd percek múlva leszakadt az ég :) Rövid, de igazi veretős zivatar volt, pont akkor zuhogott legjobban amikor a pontra értünk :) De mire elővettem volna az esőponcsót, már csendesedett is, így nem vettem fel, nem akartam dunsztolódni a mászásnál. Az eső innen már nem volt zavaró, később el is állt teljesen, de az ösvények csúszósakká váltak, gyakran megcsúszott a lábam. Persze jobb volt, hogy a sár miatt haladok lassan, nem a gyengeségem miatt. A lábam meglepően jól bírta, fáradt már kissé, de még a korábban néha jelentkező apró görcskezdemények is teljesen elmúltak. 

Fent gyönyörű, ködön átragyogó napsütés fogadott, de rájöttem, hogy menni kell, mert Bozót eddigi pályafutásának legjobb eredménye várható, ha nem lötyögünk. Gyorsan frissítettünk, és lezúdultunk. Kb. 8 km lefelé, ezt nem felejtem el mostanában, csak úgy repültünk. Technikás ám a Mátra, szörnyen kövesek az utak, nem lehet hibázni. Egy élmény volt.

A sárga nagyon meredek szakasz az eső után még izgisebb volt, nem egyértelműen csúszós, inkább kiszámíthatatlanul porhanyós volt, elég lassan haladtam, de az izmaim jól bírták, energiában is jól álltam. Egyszer elejtettem a fránya kulacsot, de szerencsére mögöttünk haladó sporttársak utánam hozták, nem kellett visszaereszkedni érte :)   Közben elállt az eső és kiderült az ég, csak a sok fától nem annyira látszódott, fentebb, a fenyvesben viszont egyszercsak átragyogott a nap a párás levegőn, szépséges volt! Miki már kezdte mondogatni, hogy nagyon jól jövünk, lefelé már nem kell tartalékolni, menjünk keményen, meg lesz 11 órán belül. Igazából nem érdekelt. Szintidőn belül legyen meg és élvezzük, sérülés nélkül, de azért nagyjából kifutva ami bennünk van.  Kezdtem éhes lenni, nem is konkrét energiahiány ez ilyenkor, csak a gyomrom hiányolja 10 óra után a szilárd, mennyiségi ételt, de persze nem foglalkoztam vele különösebben, egy röpke óra múlva ott várt a célban a tészta. Még utoljára megtöltöttük a kulacsot, felkaptam pár szem kekszet és huss...

Nagyon jólesett a futás lefelé, bár Miki rakott rám egy pici pszichés terhet azzal, hogy ha én vagyok a "nagy lejtőfutó" akkor most csapassam, ha kérdeztem, hogy ő jól van-e, megnyugtatott, hogy bírná sokkal gyorsabban is, ne aggódjak, menjek már... Nem aggódtam, hacsak amiatt nem, hogy nem fogom sokáig bírni a tempót, vagy hogy orraesek ismét (volt rá példa) és a célhoz közel töröm össze magam totálkárra...Itt már nem is beszélgettünk, csak gurultunk lefelé. Amikor kedves partnerem megint elkezdte, hogy hány percesben kéne a maradék mittudoménhány kilométert megtenni, hogy 11 órán belül célbaérjünk, elég durván csendre intettem. Bocs. Aztán persze pár perc múlva kiderült, hogy elnézte az órát, a 10:30-ban is benne leszünk :)   Ez ahelyett, hogy spanolt volna, inkább elégedettséggel töltött el, mintha egy automata váltó kapcsolt volna vissza bennem, nem is tudtam tartani az iramot. Az erdőből kiérve még kegyelemdöfésnek bejelzett az emésztőrendszerem, hogy ilyen stresszhelyzetben inkább elhagyná a ballasztot :) Ilyesmire aztán végképp nem volt már idő, szobatiszta vagyok vagy mi, kibírok pár percet még. Hááát....fáradtan, futva, nem egyszerű. Amikor a system úgy gondolta, ha alul nem akkor majd felül, és éreztem az orromban a sponsert, na az elég rossz volt :) De kb ez volt az egyetlen kellemetlen élmény az egész versenyben. Az aszfalton kis agonizálás után már hamar bezúdultunk a célba és 10:25 hivatalos idővel megkongattuk a harangot. 

Élmény volt - duplán.