Ébredés 5:40-kor, 20 perccel a csörgés előtt. Számbaveszem mi vár ma rám, de inkább gyorsan elfoglalom magam, nehogy belemélyedjek. Benyomok egy fél Gatoradet, irány a mellékhelység. Lakótárs ébresztése. Felemlegeti, hogy még éjjel is futottam, legalábbis arról beszéltem álmomban. Talán nem meglepő. Kávézás, irány a mellékhelység. Pakolás közben már tolom befelé a szendvicset, szedem a bogyóimat. Fél 7 után szilárd már nem jöhet, addig kell betúrni. Csomagok le, irány a mellékhelység, indulás. Evés folytatása a kocsiban. Mára mézes banánt gondoltam doppingnak. Megérkezés, lejelentkezés, öltözés ezerrel. Már fél órám sincs a rajtig. Jól bekrémezem magam. Az időjárásból ítélve a vékony hosszú megint elég lesz. Tán nem fagyok meg. Irány a rajthely. Ismerősök üdvözlése, udvarias érdeklődés ki hogy van. (Remélem mindenki rosszabbul, mint én.) Visszaszámlálás, rajt! Tömegrajttal indulunk, aki számolgatott tegnap az tudja kivel lehet esetleg partiban. Lehet taktikázni. Lassan kezdek, nem értem hová ez a nagy rohanás. Siófok nem fut el. Elég lassan pörgök fel, főleg, ha a mai terepre gondolok. Utolérem Profi Urat, Ő meg akarja várni makaivikit. Hiányolom a szép fekete könyökvédőjét. Azt mondja sokan cikizték miatta, azért nem vette fel. (Szerintem meg egyszerűen csak melege volt. Gyanítom a hóviharban érezhette magát elemében.) A táv elejét még ismerem is, tavaly nyáron itt bringáztam a családdal. (Szevasztok szürkemarhák!)  Csopakon befogom Garda Árpit. Már ficánkol bennem a jóindulat. Lejtőnek lefelé könnyű rabló léptekkel húzok mellé. Erőlködésemet leplezve együttérzően érdeklődöm, rendbe jött-e tegnap óta. Nyugtázom, hogy már jól van, majd könnyedén suhanok tovább. „Na, megvolt a demoralizálás”- somolygok magamban, de most már csak azt a huszonegynéhány percet kellene ledolgoznom, ami kettőnk között van. Ezen nincs kedvem vigyorogni. Belejöttem a lejtőn. Szöszi előttem Lőw Andrással. Ha tegnap tudtam velük menni, akkor akár ma is megpróbálhatom. Felfutok rájuk, csapódok. Korányi Balázs is ott van a "Fekete Lovag"-os pólójában.. Micsoda társaság! Két spártai hőssel együtt futni! Már megérte itt lenni! Pulzus 150 alatt, még pont jó így az elején. Szépen haladunk. Az első és a második váltópont között érzek némi lendületet magamban. Élre állok, gondolom vonatozunk. Csak Szöszi akar vonatozni a többiek nem jönnek. Nem aggódom miattuk. Ahogy elnéztem az elit ultrafutókat ebben a pár napban nekik aztán mindegy, hogy bolyban vagy magányosan futnak. 25 után kevéssel elhagy az első váltó. Irigykedve nézem a mozgását, pedig fiú. A 30-as táblánál aztán némi megrökönyödéssel konstatáljuk, hogy még az utolsó ötezer is 5 percen belüliekkel volt. A második váltóhely utáni dombon felgyalogolunk, nincs értelme ott megszakadni, még sok van hátra. Én tömöm magamba a szőlőcukrot banánnal, csokival meg müzlivel. A müzli rossz ötlet volt. Bement a fogam közé. Idegesít. "Sancho Norbi Panza" -hűséges és maximálisan segítőkész kísérőm- itat, próbál pozitív hullámokkal bombázni. A domb tetején utolér Korányi Balázs. Neki „hivatalból” bírnia kell az emelkedőt futva is. Lassan elkezdünk kocogni. Nekem nem egyszerű mutatvány. Állítólag innen, már lejteni fog. Visszaállunk utazósebességre, néha túl is toljuk. Felfutunk 160-as pulzusra. Hamar jön a 35, majd 40. Szöszi is nyomja, mint süket a csengőt. Sanszos a mai maratoni csúcsdöntés is. Végül is meglett. 3:30:58. Ez nem volt gyenge, főleg hogy gyalogoltunk vagy 3 percet.. Nagyon jól megyünk. A szurkolókkal még viccelődünk is. Balázst kicsivel előttünk egy kocsi majd felkeni egy álló autóra. Kiderül, hogy a saját frissítője. Háát…, én akkor inkább nem venném igénybe ezt a fajta szolgáltatást. Rossz érzés kap el. Erőm van, viszont a jobb vádlim aljában az izom megint a szakadás felé tendál. Lassítok, beállok biztonsági futásra. Nincs kedvem megint fél évet kihagyni. Csak érjek be sérülés nélkül! Szöszi veszi a lapot, nyomja tovább rendületlenül. A második nap is jobban bírta a végét. Elpusztíthatatlan ez a srác. A Balcsira párhuzamosan fordulunk, már látom a partot. Az út bal szélén futok az aszfalton. Jobbra mellettem az úton kísérőautók, biciklis kísérők. Csak annyit hallottam, hogy valami nagyobb kocsi hirtelen felgyorsít mögöttem, sivítva felpörög az aggregát, hallom a füvön a gumikat sercegni. Kiszolgáltatottnak érzem magam, nem értem mit akar ez az autó. Biztosan nem ezt, de elszámolta magát. A következő pillanatot már a levegőben töltöm. (Életem filmjét már befűzték. Guruló átfordulás, talpra ugrok. Szerencsére csak az oldalával sodort el. A bal combom külső részét érte a kocsi oldala. Ha 10 centivel beljebb van, a bal lábamat telibe találja. A vetítés ma elmarad.) Egy 7valahányas lesötétített ablakos BMW már lefékezett. Leengedi a jobb oldali ablakot. Szelíden megérdeklődöm a vezetőtől, hogy most meg akart-e ölni, mert ha igen, akkor neki kell futnia még egyszer. Még neki ál följebb, hogy nem hallottam, hogy jön az autó hátulról. Adrenalin az egekben. Ha kiszáll, biztos névjegyet cserélek vele. Erre nincs alkalma, a kísérőautók dudálnak, "barátságosan" rázza mindenki az öklét felé. Elhúzza a csíkot. Tán ezt nevezik cserbenhagyásnak. Az adrenalin dolgozik, a fájdalomérzet megszűnt. Igyekszem kihasználni ezt a biológiai energiafröccsöt. Próbálok a futásra koncentrálni. Tolom neki, már nincs sok hátra. Kiérve a partra kapok pár hidegzuhanyt. A Balcsi így üdvözöl a maga módján. Nem esik jól, de már túl vagyok azon, hogy zavarjon. Norbi megmutatja a fehér kaput a távolban, majd otthagy. A célban majd találkozunk. Szugerálom " A Nagy Fehér Kaput”, de nem közeledik elég gyorsan. Az utolsó 200 m-re beleerősítek, a rajtszámomat próbálom lesimogatni, hogy tudják, ki érkezik. Bemondják a nevem, dugom a csipet, betakarnak, kapom az érmet, a csapat éljenez. Szép az élet! Ilyen finom kölyökpezsgőt még életemben nem ittam. Ez volt a meglepi. Nagyon jól esett. Ez is megvolt. 195 km 4 nap alatt kipipálva. Teljesen rendben vagyok a körülményekhez képest. Szinte fáradtságot sem érzek, csak hát a vádlim.

  Sajnos nem tudom maradéktalanul kiélvezni a célbaérés örömeit. Közben a többiek már szóltak a rendőröknek, hogy fennforgás van. Jönnek, kiszállnak. A tényállás ismertetése után az első kérdése a főrendőrnek a következő volt: „Ki engedélyezte, hogy az úton fussanak?” Adrenalin megint föl, inkább odább sétálok, nehogy keresetlen szavakkal illessem a közeget. A társaim türelmesebbek, elmagyarázzák mi is folyik itt. Légzőgyakorlatok, vissza a rendőrökhöz. (Nem tudom, minek kellene elhangoznia egy szolgálat előtti eligazításon a rendőröknél, de Ők most annyira vannak képben, mintha a Hold túloldaláról pottyantak volna ide.) Igyekszem segítőkész lenni, annál előbb szabadulok. Visszamegyünk a helyszínre, pár fotó, jegyzőkönyv felvétele. Közben azért szurkolok is. Visszavisznek. Gyors fürdés, fényképeszkedés. Mindenhol boldog, megelégedett futók. Jó körülnézni. Akit útba esik, annak gratulálok, és viszont kapom. A gyúrás megint helyrerak. Lassan már megszokom a tortúrát, csak néha sziszegek. Az eredményhirdetést megvárom. Nagyszerű eredmények, új csúcsok születtek. Ma két helyet javítottam, abszolut 13. hely, a szeniorok között 5. lettem. Elsőre sok szódával elmegy. Mindenki felszabadult, nincs már nyomás, hogy holnap is rajthoz kell állni. Kissé több a sántikáló futó, mint az első nap, de ez talán érthető. Óriási élmény volt! Köszönöm minden szervezőnek, résztvevőnek, szurkolónak, az egyesületemnek (Hadik 4ever)! Külön köszönet Norbinak a kísérőmnek. aki vérprofi módon dolgozott azért, hogy célba érjek. Óriási élmény volt Veletek!