Évekkel ezelőtt azzal az elhatározással kezdtem el futni, hogy egyszer ott akarok lenni Nagyatádon. Idén majdnem sikerült a nagy álom, de sajnos az élet, a munka+tanulás mást hozott. Napokig, hetekig nem tudtam mit kezdeni magammal, dühös és szomorú voltam. Aztán rájöttem, hogy igazából az az érzés hiányzik, hogy "én Nagyatádra készülök". Ez az érzés megkönnyítette az életemet, a nehézségeken könnyebben átverekedtem magam, és amióta elveszítettem a célt, minden probléma, feladat nagyobbnak tűnik. Persze 2009-ben is lesz IM, de nekem lassan már szülnöm kellene. Állandóan vívodok, hogy mit vállaljak be az ezer vizsgám mellé jövőre, a gyereket vagy az Ironmant. Amikor az egyikről meggyőzöm magam, kopog a fejemen a másik. Tehát az Elsőre készülök, de még nem tudom, hogy mi az.