De nemám futás, vagy esetleg egyéni indításos időfutam, hanem úszás! Még a hét közepén szóltak, hogyha van kedvem, ússzam le a Kistarcsa 10 néven „elhírhedt” ultrahosszú versenyt. Természetesen kaptam is az alkalmon, bár kissé féltem a dologtól, mert igazán hosszú edzést utoljára nyáron toltam. De úgy voltam vele, hogy legfeljebb ha kezdem beadni a kulcsot, kiállok. Elérkezett hát a péntek, és hatalmas elszántsággal a „puttonyban” kikocsikáztam Tarcsára. A reggeli nyolc órás rajtot öten vállaltuk be. Becsobbantam a vízbe és csak úgy tessék-lássék módon lepancsoltam 200 méter bemelegítésfélét. (Hogy minek azt nem tudom)J. Pisztolylövés, vagy sípszó híján 8:05 magasságában nekivágtunk a maratoni távnak, a 25 méteres medencében. Négyszáz hossz! Fordult meg az agyamban pár méterre az elrugaszkodás után. Igazából csak ekkor tudatosult, hogy mire vállalkoztam. Hát normális vagyok?! Most már mindegy. Persze azzal is tisztába tettem magam, hogy nem fogok kiszállni közben, mert olyan nincs, hogy feladjam, hiszen magasan én voltam a legkorosabb a pályán. Hogy néz már ki, hogy én, a legrutinosabb egyszer csak kiszállok, mert „nem bírom”. Tehát akkor ezt is megbeszéltem magammal, és máris a második pozícióba vetődtem Gább barátunk lábvízére. Aminek jótékony hatását túl sokáig nem élvezhettem, mivel Dávid úgy gondolta, hogy neki lassú az előre kigondolt 1:20-as kezdés. Szépen meglépett, és már 400-nál körözött is. „Úgyis beszakad” gondoltam magamban, és szigorúan tartottam magam a szintekhez. Tudtam, hogy (a kőkemény 15 kilométerrel a tarsolyban, amit eddig az alapozásban sikerült teljesítenem 2 hét alatt) nem fickándozhatok, mert nagyon csúnya vége lesz a sztorinak. 1500=20:00! Megerőltetés nélkül. Persze azt elfelejtettem, hogy 1 km-nél leadtam a vezetést Márta Melinek, mivel ezt beszéltük meg még előtte. Igazából 4000-ig semmi extra nem történt, leszámítva azt, hogy kedves Dávid addig már vagy 300 méterrel járt előttünk. Szépen tartottuk az 1:20-22 körüli iramot. Aztán jöttek a holtpontok. Az első 6000 körül. Ekkor muszáj volt megállnom és innom fél liter kálcium-magnéziumot. Helyre is tett, de a szemüveg okozta szemgödör traumát nagyon nehezen viseltem. És nem is én lennék, ha nem kezdett volna el rendetlenkedni a vádlim (görcs). Szóval a fordulóknál próbáltam combból elrugaszkodni ahelyett, hogy spiccben vetődtem volna el. A pisilés is megfordult a fejemben, de aztán valahogy megszűnt az inger. 7000-től már visszafelé kezdtem számolni. Már csak 2975 méter, már csak 2950 méter… Basszus! Az utolsó 1500-re fordulva, már éreztem, hogy nincs sok hátra. Aztán az 9 kilométerhez érve ismét elbukózott mellettem Gább sporttárs, ám most kaptam az alkalmon és ráálltam a lábára. Aztán amikor kiállt, már csak 500 volt hátra. És végül vége lett! 2:19:46. Ez nagyjából 1:23-as tempó. Nem cincáltam szét magam, de azért örülök. Kellenek is az ilyen verseny-edzések, mert utána olyan hősies hangulat keríti hatalmába az embert. Gratulálok Dávid! Remélem azt tudod, hogy tavasszal búcsút inthetsz ennek az időnek! :)

Nem tudom, hogy az aktuális világválság az oka, vagy csak a magyar sofőrök alap vérnyomása emelkedik meg ilyenkor nyár végén, ősszel. Egy biztos érezhetően agresszívabbak, és már az eddigi tisztelet sem adják meg egymásnak a közlekedésben részt vevő négykerekűek. A kerékpárosokat, gyalogosokat pedig még inkább üvegnek nézik.  Az elmúlt hetekben annyi atrocitás, és életveszély közeli helyzet ért, hogy muszáj kiírnom magamból mert engem is emészt ez az egész. Én magamat a rutinos öreg rókák közé sorolom, valószínűleg már kezd a kisagyam fölött nőni a harmadik szemem, és a hallásom is úgy kiélesedett, hogy 1 kilométerről meg tudom különböztetni a 12, és 16 kerekes kamion hangját. Mégis egyre jobban félek. Lehet, hogy kisebb esélyem lenne lassan arra hogy épp bőrrel megússzak egy átlagos Örs vezér tere – Árpád híd útvonalat mint ha oroszruletteznék. És még a rendőrök is cseszegetnek. Már nem azért, de inkább állítgassák, és büntetgessék például azt a motorost, aki ma jóformán elgázolt, mert jobbról!!! előzött meg (nem is értem mi sarkalta az állatját erre). Vagy, mondjuk vegyék el annak a drága Audi A8-assal a Budakalász- Szentendre közötti hátsó kis úton 160-al száguldó vadkacsának a jogosítványát. Ja, tőle félnek, tehát marad a balek kerékpáros. Véletlenül bekanyarodott a piroson kisívbe egy elhagyatott kereszteződésben. Gyorsan verjük el rajta a port, éljük ki rajta magunkat…Na mindegy nem is idegesítem magam tovább ezen.

Kicsit próbálom tehát viccesre venni a témát, hátha így könnyebben megszabadulok én is a méregtől. Lássuk a következőkben az öt leggyakrabban előforduló közlekedési anomáliákat, kerékpáros kontra gép erejű jármű.

5. Kikanyarodós észre nem vevős eset. Talán ez az egyik leggyakoribb. Van ugye a főút amin kerekezek, és egy alsóbb rendű út találkozása, ahová érkezik a drága sofőr. Nem nagyon tudni, hogy rosszul ítélik meg a közeledő kerékpáros sebességét, vagy csak úgy kicseszésből, de az esetek 20%-ában kivágnak elém. Ilyenkor pillanatnyi lelki és idegállapotomnak megfelelően vagy melléhajtok, és kedves szavakkal illetem a megszeppent vezetőt, vagy ráhagyom. Ez annyira nem durva eset, lássunk egy ennél ütősebbet.

4. Szemből előzős eset. Egyszerű. Van a kétszer-egysávos út, és az út szélén közlekedő kerékpáros. Szemből jól láthatóan egy lassan haladó jármű hatására feltorlódik a sor. Valakiben ilyenkor mindig elpattan a húr, és csak úgy se szó, se beszéd, index nélkül kivágódik a tömegből.  Én, mint kerékpáros természetesen rosszkor vagyok rossz helyen, és a szabálytalan gépkocsi bal visszapillantó tükre koccint egyet a könyökömmel. Ez szinte minden edzésen előfordul, néha árnyaltabban,de azt hiszem mindenkinek ismerős helyzet.

3. Leszorítós előzés. Igen, ez is rendkívül gyakori, és ennek különféle esetei. Az egyik ugyebár a amikor az ember nagyságú gödrök miatt a sáv közepe felé szédeleg a kerékpáros, és az előzést végző sofőr nem tudja mire vélni. Sokszor elgondolkodtam már ezen, hogy ilyenkor mire gondolhat kedves vezetőnk. Valószínűleg arra, hogy már megint egy nagyképű mocsok kerékpáros, na majd most megtanítom kesztyűbe dudálni. Dagadt gáz, és a tükör megint csak lepacsizik, a rend kedvéért most a térdemmel. De vannak ennek a műfajnak hasonló, és más esetei is. Erre most a hely rövidsége miatt nem térnék ki, mert meg tudnák tölteni vele egy egész winchestert.

2. A kamionos. Na ez egy külön fejezetet érdemelne a KRESZ-ben. Mármint a kerékpáros kontra kamion.  Most csak egy esetet emelnék ki. Hasonlóan az előző előzős képlet, csak itt kamionossal. Szegény sietne haza, mert várja már az asszony, meg a söröcske a focival a tévében. És akkor itt ez a galád biciklis. Nem tudja megelőzni, mivel 16 kerekűje jócskán túlterhelt. Elege van már az egészből, és az első adandó alkalommal, amikor van egy kis hely szemből, vissza kettő padlógáz, elrötyög a maga negyven tonnájával, és az  5km/h-ás sebességkülönbségével a kerékpáros mellett. Ideje viszont már nincs befejezni a műveletet, mert szemből feltűnik  „Pisti” táblával az ablakban a kollega. Na mindegy van fék a biciklin, amúgy is miatta lekésem a meccset. Rárántom, lesz ami lesz, engem nem érdekel…Nem is folytatom.

És elérkeztünk az első helyezetthez. Az önbíráskodókhoz! Na, ezek a legveszélyesebbek. Általában az őket ért sérelmeken képtelenek túltenni magukat, és erős késztetést éreznek arra, hogy megregulázzák a szerintük szabálytalankodó, közlekedésben részt vevő társukat. Ki lenne erre alkalmasabb mint egy nyomorult két keréken közlekedő színes, feszülős ruhákba bújtatott bohóc kétkerekező. „Majd én megmutatom neki mi a törvény(em).” Melléérve, kedves szavakkal illeti a renitenskedő bringást, és várja a reakcióját. Ami legtöbbször nem marad el. Elég egy karmozdulat is. És igen erre várt kedves öntörvényű autós barátunk. A kerékpáros elé vág és nyom egy satut. Az szegény agyában meg sem fordul mit csinál, úgyhogy legyünk vele elnézőek.

Szóval ennyit egyelőre, de ha még eszembe jut írok egy 10-es listát. Viccen kívül kezd véresen komollyá válni a helyzet. Nem is tudom, ha kezdő lennék nem mernék nekivágni az országútnak, mert nem az lenne a kérdés, hogy elütnek-e, hanem az, hogy mikor…

Mindenki nagyon vigyázzon magára!

Bizony, elkezdtem az alapozást, vagy inkább folytattam az edzést, mert igazából le se nagyon álltam szeptemberben. Óriási érdeklődésemet csillapítván, ma elnéztem a Megyeri híd felé. Pontosabban átmentem rajta. Egy kicsit kacifántos a megközelítése, és az út minősége is hagy maga után kívánnivalót (még jó hogy, ahhoz képest, hogy Hétfőn adták át). Viszont megspórolok vele nem kevés időt, és talán kevésbé teszem kockára az életemet, mint az Árpád hídon a buszok, és a száguldó kamionok között. Szóval átrázkodtam Pestről Budára, vagy inkább Megyerről Megyerre, onnan viszont megint rohadtul megkeverték a dolgot, mert egy hurokszerű kanyarral szépen ledob az út a Luppa tavi poros, kátyús útnak közel sem nevezhető ösvényre. Innen újabb kacskaringó, és bent vagyok Budakalászon. Megértem a helyieket, mert tényleg rázúdult a forgalom a falura. Amikor arra jártam „csak” 500m hosszú kocsisor várakozott az átkelésre a HÉV sínen. Na mindegy, talán majd megszokom ezt az új útvonalat ,gondoltam. Ja, azt el is felejtettem, hogy odafelé menet, még Káposztáson kicsit meggyűlt a bajom a yarddal. Az eset úgy történt, hogy egy kereszteződésbe érve jobbra kisívbe kanyarodtam. A gond csak az volt, hogy ezt piros jelzésnél tettem. Ami azt illeti fel sem tűnt, mivel aki pesten kerózik annak az ilyen művelet már zsigerből megy (ha jól tudom az USA-ban ez teljesen szabályos lenne). Szóval, ezek után hatalmas szirénázások közepette ledudált a kedves körzeti megbízott. Gondolom előtte ott lapult valamelyik bokorban, és várt mikor akad horgára egy halacska. Jött rögtön a kioktatós dumával, de hát mit tudtam tenni, igaza volt. Elkezdte nekem mondani, a statisztikákat, meghogy a balesetek nagy részét a figyelmetlen gyalogosok, és kerékpárosok okozzák. Ja, a parasztbácsi hazafelé a kocsmából a sötétben lámpa nélkül, gondoltam magamban. Na mindegy, nyeltem egyet, aztán továbbálltam egy helyes kis feljelentéssel a zsebemben. Mindenki tanuljon belőle, mert ezek szerint rászálltak a bringásokra.

Tovább haladva célom felé (Pap-rét), szép lassan magam mögött hagytam a várost, meg a pénteki csúcsot, és kiérve a természetbe, már a vérnyomásom is a régi szinten volt. Gondoltam még egyszer megtisztelem idén ezt a hegyet, ahol igen sok verejtéket, és könnyet hagytam ebben az évben. Heti 1 alkalom mindig bejátszott nyáron, és akkor, ha már ott voltam természetesen háromszor zúztam fel rá. Most csak amolyan túrázós iramban tekeregtem fel rajta, inkább csak a természetet csodáltam. Nem is találtam rá szavakat, annyira szép. Aki tud,és az ideje engedi mindenképpen nézzen fel arra mostanában, mert ilyet csak képeslapokon lát. Szóval az a kevés alkalom ami még idén adódik kerékpározásra, ahányszor csak lehet, fellátogatok Pap-rétre.