Idén másképpen készültem, mint tavaly - jobban mondva másképpen NEM készültem. Ez volt a negyedik 12 órás futásom, már tudtam, mi várhat rám. No persze, ha nem tartogatna minden ultraverseny valami csodás meglepetést.
Az előzmények: Idén kicsit másképpen gondolkodtam a futásról: nem én vagyok a futásért, hanem a futás van értem. Következésképp télen a mínusz sok fokokban, vagy éppen mikor nem volt kedvem, nem mindig mentem el futni. Kicsit motiváció hiányom is volt. Nem is igazán volt tervem az idei évre, de a Bécs maraton és a Sárvár 12 órás fix pontnak tűnt. Ideje volt elkezdeni edzeni.
A heti egy hosszúra figyeltem, hogy meglegyen, de közel sem edzettem annyit és úgy, mint a tavalyi alapozáskor. A hosszú edzések mellett egy feladott Pécs-Harkány, egy Kecskemét félmaraton és egy Velencei-tó kör volt a tavaszi mérleg. No és a 12 órás előtt 6 nappal a Bécs maraton.
2 éve az első maraton után 6 nappal futottam az első 12 órásomat. Felkészületlenül, hirtelen felindulásból. Azóta kicsit több ésszel készültem, de nem állítom, hogy erre a 12 órásra tényleg felkészültem. Azt tudtam, hogy a pályán fogok tudni maradni, mert a tavalyi edzések azért nem tűnnek el csak úgy, de nem volt kitűzött tervem, hiszen tudtam: tavaly egy igen jó alapozás után sem sikerült az akkor kitűzött (bár sokkal reálisabb) terv. Ha terv nem is, álom az volt: elérni, amit tavaly nem sikerült, a 80 km-t.
Pénteken Bökivel és Anikóval indultunk autóval Debrecenből. Kisebb budapesti sportáruház látogatás után este 6 után valamivel érkeztünk Sárvárra. Gyorsan átvettük a szállást és irány a tésztaparty. Örömködés a rég nem látott ismerősökkel, hatalmas pizza elfogyasztása, aztán még Anikóval kocogtunk 2 "próbakört" a Vár körül este 10-kor. Utána zuhany és alvás - sok kis ember jó helyen is elfér.
Reggel a szokásostól eltérően kicsit később keltünk, kicsit kapkodósra is sikerült a reggel, de legalább kialudtam magam. Öltözés, majd a Lidl megrohamozása következett, avagy mindent feltankolni, amit majd talán megkívánok a következő 12 órában. Naná, hogy a banánt elfelejtettem. Na innen folyamatosan ettem kb. a rajtig. Anikó gyorsan csinált 2 szendvicset, ettem egy muffint, egy pudingot, és ittam egy kis vizet. Aztán irány a parkoló.
Egyszercsak 10 óra lett, nekünk meg futni kellett. Folyamatosan figyeltem a tempót, nehogy elrohanjam az elejét. Nagyon könnyen vittek a lábaim, élveztem a futást, azt viszont egyre kevésbé, hogy a nap jól kisütött a fejünkre, és el sem tűnt egészen estig. Idén ilyen meleg még nem volt... 2 körönként vizeztem a kendőm, a tarkóm és a karomat. Ezzel persze egy csomó idő elment, de a napszúrás nem éri meg. Inni is sokkal többet kellett. Igyekeztem fejben kiépíteni a "haditervet". Általában Anikónak előre odakiabáltam a parkolóban, hogy a következő körben mit kérek: iso, tea, magnézium, banán, stb. Banán persze nem volt, így szegényt megtúráztattam a boltig. Figyeltem, hogy a magnéziumot és folyamatosan vigyem be már az elejétől, megelőzendő a tavalyi 2 legörcsölést, de egyszerre ne nagy adagban. Ez jól is ment. Először 20 km után ettem, bébiételt. A másik, amit eldöntöttem, hogy nem ülök le közben egy percre sem. Egyrészt időveszteség,másrészt lemerevednek az izmaim - végre tanultam a korábbi hibáimból. Így az evést 1 kör tempós gyaloglás közben ejtettem meg. Kb. 30 km-nél müzliszelet, banán, gél. Közben elfogyott kb gél liter iso, valamennyi víz a frissítőpontról és fél liter borsmentatea. Farkasért aggódtam, láttam, hogy többször is fekszik a nyugágyban, ez nem jellemző rá. De Anna megnyugtatott, hogy jól lesz. Aztán tényleg láttam újra körözni.
A futás elég egyenletes, és meglepően jó tempóban ment. 6 óra alatt 42 körnél jártam, itt kezdtem először elhinni, hogy meglehet az álom. Teljesen rendben voltam, vittek a lábaim. Anikótól pizzát kértem, elvittem magammal 1 szeletet, majd még egy kört gyalogoltam, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Aztán futás tovább. Blue már a pálya mellől szurkolt, okosan abbahagyta, amikor kellett. Bozóttal pedig valahogy sosem sikerült párszáz méternél többet mennünk együtt, mert hol egyikünk evett, hol a másik, mikor beértük egymást. Azt számoltam, hogy a második 6 órában óránként 6 kört kell teljesítenem,és meglesz a 80 km. Ez teljesíthető!
A gondok 8 óra futás után kezdődtek. Hányinger, hasmenés. Hát, ez nagyon nem hiányzott. Bár mint megtudtam, többet is hasonló tünetekkel küzdöttek. Szerencsére idén pálya melletti szállásunk volt, így technikai szünetekre a sajátunkat használtam, elvittem a kulcsot, a következő körben pedig visszahoztam. A lábaim tökéletesen működtek, de mihelyt futni kezdtem volna, a gyomrom tiltakozott. Maradt a tempós gyaloglás. Közben próbáltam valamivel helyrehozni magam. 2 db hasfogó - nem használt. Nicoltól kaptam 2 grezd citromot - kicsit javított a helyzeten, de még mindig nem tudtam futni. Kezdett elúszni az álom. Elkeserítő volt, hogy a lábam bírta volna... Anikó látta, hogy elkeseredtem, sírtam, gyalogolt velem 2 kört. Aztán "ennél rosszabb már nem lehet" alapon kipróbáltam Bocsi tanácsát: kértem egy pohár kólát. Mivel alapból nem igazán bírja a gyomrom a szénsavasat, nem nagyon bíztam a dologban. De szerencsém volt, 2 kör múlva annyira jól lettem, hogy újra tudtam futni. Megint bizakodni kezdtem. Volt még 2 és fél órám és közel 18 km a 80-hoz. Ha innentől végig futok, és csak frissíteni állok meg, akkor meglehet. Itt aztán elkezdődött a kemény matekozás.
Tibykével összeakadtam valahol másfél órával a vége előtt, épp gyalogoltam egy fél kört, mondtam, hogy még 10 kör kell, és meglesz,úgyhogy el is zavart futni. Én meg mentem. Épp 1 óra volt hátra, mikor elértem a tavalyi eredményem, és éppen nagyon vidám voltam, hogy a PB már megvan, amikor Farkas mellém ért, úgyhogy el is újságoltam neki, meg azt is, hogy már csak 7 kör van hátra. Aztán előre akartam küldeni, hiszen gyorsabban is tudott futni nálam, de mondta, hogy fut elem az utolsó órában. Nagyon megörültem neki, mert nagyon kellett a társaság, hogy biztosan végigcsináljam. Még ittam egy kis kólát, az utolsó előtti körben pedig Farkas szerzett nekem "legmegfelelőbb hőmérsékletű" teát a frissítőasztalról. Aztán,bár először kinevettem Farkast amikor a 6 perces utolsó kört emlegette, valahogy sikerült mégis megtáltosodni, és nem álltunk meg a célkapunál, ha már egyszer volt még vagy másfél percünk, hanem továbbszaladtunk. A tűzoltósziréna ugyanott ért, mint tavaly, csak most 7 körrel később. 80.736 km lett a vége. Az álom teljesült!
Farkassal jól megölelgettük egymást, majd elindult a második 12 órájára, Anikó odaért a kabátommal,és vártuk, hogy lemérjék a tört körünket. Közben a 24 órások odajöttek gratulálni,és folytatták a körözést. Mikor végre felálltam a járdaszegélyről, igen nehézkesen, Anikóra és Blue-ra támaszkodva sikerült eljutnom a parkolóig. Visszagondolva igen viccesen nézhetett ki. Aztán takaróba burkolózva sikerült megennem egy tányér gulyáslevest, és elküzdenem magamat a szállásra. Amikor végre vízszintesbe kerültem, minden fájt, a lábaim szinte le akartak szakadni. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem. A forgolódást inkább hanyagoltam. Reggelre aztán egész összeszedett lett a mozgásom, úgyhogy kivonultam én is szurkolni a 24 órásoknak a pálya mellé. A végén aztán nagy könnyes összeborulások, mert enélkül nem is lenne Sárvár.
Köszönöm a szervezőknek a remek versenyt, Anikónak a 12 órás frissítést-pesztrálást, és mindenkinek, aki ott volt, hogy segített és bíztatott! Remélem jövőre ugyanitt!