Megint itt ülök a gép előtt, ugyanúgy mint tegnap este... Te JÓ ÉG, mennyivel más érzések kavarognak bennem, mint 20 órával ezelőtt. Mennyi mindent megértettem, megtanultam a futásból, a futásról... kb. féléves tudatos futó és fórumozós múltammal elég sok beszámolót olvastam és mindig irigykedéssel és tisztelettel vegyes érzéssel olvastam azt, hogy egy komoly táv, egy komoly cél teljesítése annyira el tudja érzékenyíteni az embert, hogy sírva fakad. Ma megértettem. Bár nem könnyeztem, de baromi közel álltam hozzá és ha ott lett volna a barátnőm (nem látta a befutómat és így nehezen talált meg), akkor a vállán lehet, hogy elmorzsoltam volna néhány könnycseppet...
Az előzmények (felkészületlenségem) tudatában alig aludtam valamit az éjjel (különböző okok miatt szeptemberben összesen háromszor futottam), reggelre egy kellemes hasmenés is feldobta a hangulatomat + alig tudtam legyömöszöni néhány falat kaját, annyira nem kívántam.
Reggel elolvastam Yu, Mamba és Pierre hozzászólásait, ezek egy kis lelket vertek belém, mert közel voltam ahhoz, hogy el se induljak, annyira összejött minden.
A mezőny végéről indultam és a rajtnál hitrelen minden jó lett... futok... újra futok... és jól érzem magam... korábban eldöntöttem, hogy a Margitszigeti futásaimnál bevált módszer szerint fogom csinálni, azaz az első négy körben nincs frissítés, csak utána. Így is tettem, 20 kiliig semmi, utána viszont iso ital, banán, 2 szem szőlőcukor konstrukció. Sajnos már 20-nál éreztem, hogy edzetlen vagyok, a nyáron a szigeten ilyen távnál még semmit se éreztem. De superman és kedves szupermanné előttem, néha mellettem, néha mögöttem futottak és a super erejükből sugárzódott át nékem is valami, mert akkor még bírtam. A budafoki út egyhangúsága után éreztem, hogy baj lesz, előbb-utóbb jön a nagy fal, a lábaim jelezték, hogy elfelejtették már, hogy mi az a hosszú futás. Aztán már superman-ék mágikus ereje se volt elegendő, leszakadtam és egyre jobban vissza kellett vennem a tempóból... És majdnem pontosan a 34. kilis táblánál ott volt a fal (sajnos nem vettem észre, így nem tudtam kikerülni). Nekiszaladtam rendesen, mert onnan már nem élveztem a futást, minden lépés egy kínszenvedés volt, görcsölt mind a két combom és az egyik vádlim és nem tudtam tovább futni... ránéztem az órámra és az egy kicsit megnyugtatott, hogy csak kicsivel vagyok a 4 órás időn kivül, így még a záróbusztól nem kell tartanom. Csak hát úgy görcsöltek az izmaim, hogy még a séta is fájt.
Valaki rámszólt valami lelkesítőt és elgondolkodtam, hogy valahol jó ez így, legalább megtanulom, hogy milyen az, amikor nagyon fáj, amikor nagyon nincs kakaó, de valahogy be kellene érni... és elkezdetm nagyon lassan kocogni... 36 kili körül volt egy frissítő, ott teletömtem magam bannánnal és iso itallal és nagyon lassan kocogtam tovább... de jó lenne, ha nem kellene feladni gondolattal küzdöttem magammal, de sajnos többször kellett sétálnom mert nem ment. Parlament, frissítő (kóla), Pogreg, nyugati, majd újabb kényszerű belesétálás, de 10-15 méterek után mindig nagy levegő és fussunk egy kicsit... legalább addig a tábláig, eseteleg a következőig, jaj ott az újabb frissítő, akkor odáig, ott majd lehet pihenni.
A nyugati utáni frissítőtől nem akaródzik futni a lábaimnak, de egy holland srác rámszól, hogy ne foglalkozzam a lábaimmal, agyban dőlnek el a dolgok, tessék futni... erőt veszek magamon, folytatom, kb. egy kilit megyek velük, aztán úgy begörcsöl a lábam, hogy leülök a járda szélére és masszírozgatom... de nem sok van már hátra, ha kell bekúszok, de akkor is be fogok érni. Lassan a 4.30-as iramfutók is utol fognak érni, pedig a féltáv után még közel voltam a 4.00-ás iramfutókhoz. Sebaj. Elkezdtem újra kocogni... utolsó frissítő, utána Pierre buzdítása, utána az utolsó 7-800 méter... iszonyatosan fájt, de most már be kell érni. És beértem. Az idő nem fontos, csak a célbaérés, de kevéssel 4:30 alatt volt a nettó időm.
Amikor átléptem a célvonalon, olyan érzés fogott el, amit eddig soha nem éreztem... felejthetetlen... felemelő... és most már mindent értek. Tisztelni kell a futást, a távolságot. Alázatosan fel kell készülni rá a magamfajta amatőrnek, nem lehet büntetlenül a verseny előtti hónapot ellazsálni még akkor sem, ha előtte - talán túlságosan is - komolyan készültem. Megtanultam küzdeni saját magammal, a korlátaimmal, az eszemmel... de edzettem az akaratomat. Jó volt. Nagyon...
Egy sün viszontagságai a futással...
az első maratonom...
dilisuni
| 2008-10-05 18:20:09 | Nincs hozzászólás!