Tegnap volt a második futásom a szülés óta. Kimerészkedtem a Szigetre a családdal. Először apa vigyázott Ircsikére, én futottam, utána cseréltünk.
A keddi jól sikerült kezdés után nekibátorodtam, felkötöttem az órámat, lemérek két kört. A padnál melegítek kicsit, majd megnyomom a start gombot, és könnyed, ruganyos léptekkel elindulok. Kellemesen süt a nap, száguldozok, falom a km-ket. Úgy 1 km megtétele után nekivetkőzöm, érezni akarom a bőrömön a hűs levegőt. A Sziget túloldalára érve kitérek a szemben száguldozó tömeg elől, könnyedén, szinte súlytalanul lelépek, majd felszökkenek vissza a járdaszegélyre, és futok tovább. A második körben belehúzok kicsit, és kellemesen elfáradva fejezem be az edzést. A végén a már megszokott lazítássorozattal zárom, és átveszem a váltóbotot (Ircsikét) apától.
Igen, így képzeltem :-)
És akkor lássuk a valóságot:
A "könnyed, ruganyos elindulást" nehéz valójában szavakban kifejezni. Ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani, mintha trambulinra akarnék ugrani, és várom, hogy könnyedén felrepüljön a lábam, de ehelyett egy kemény betonkockára ugranék, ami rugalmatlanul megragad. Döbbenetes érzés volt. A kicsit tőbb, mint 10%-os plussz súlyt azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, különösen úgy, hogy a futóizmaim is eléggé elsatnyultak az elmúlt hónapokban. Hogy is mondják ezt? Nincs "ellépés", azt hiszem, valahogy így...
A Start gombot kikapcsolom, nincs értelme a mérésnek :-)
Az egy réteg levétele már azért kellett, mert rövid időn belül ömlött rólam a víz :-)
A járdaszegélyről még csak-csak leugrottam, de a visszalépésnél elvétettem a kb. 15 cm-es magasságot, és kis híjján hasraestem, ahogy beakadt a lábam (pedig azt hittem rendesen megemeltem). Szerencsére az egyensúlyomat sikerült azért megtartani, így nem lett valódi pofáraesés belőle :-)
A második körnek még ugyan nekiveselkedtem, de befejezni már nem tudtam. Az utolsó néhányszáz métert levágtam, mert mindkét térdem megfájdult a hirtelen megeröltetéstől, és ugye a plussz kilóktól :-) Egyre lassultam is emiatt, és átkoztam magam, amiért egyáltalán elindultam a második körre. Fáradt is vagyok, a térdem is fáj, és több, mint egy óráig nem látom a kis szemem fényét, akivel már lassan két hónapja a nap minden percét együtt töltjük...
Végre odaérek a megbeszélt helyre, legalább a lazítást nem hagyom ki. Az ezerszer elvégzett gyakorlattal kezdem: állva megemelem, és térben behajlítom az egyik lábam, a kezemmel pedig hátul megfogom a bokám, lazítva a felső combomat. Egyszerű. Ehelyett a kezem hátul a levegőben kalimpál, és nem találkozik a behajlított lábammal :-) No, itt már majdnem hangosan felröhögtem.
Valóban viccesen fogom fel a fentieket. Kocogás közben olyan érzés volt, mintha az UB-n valahol Kenesén járnék, vagyis már három számjegyű km-rel a lábamban. Talán emiatt nem frusztrál a 7 perces átlag, én ilyet tudok, sőt :-)
A visszatérés tehát nem könnyű, nem is gondoltam, hogy az. De ennyire nehézre azért nem számítottam :-) Tervezem a babakocsis futást is, de azt hiszem az még várat magára. Egyelőre mindkét térdem érzékeny, rendbe kell jönnie, és meg kell elégedjek az 5-6 km-es távolságokkal, nem kell egyből 10 km-rel kezdeni :-)
Szombatra tervezek egy kis úszást, kíváncsi vagyok, ott milyen tapasztalat vár rám :-)
Menni fog ez...nincs kétségem felőle/d.....Hamarosan lepotyog a rozsda... :)))) Hajrááááá......