UB 2008, vagyis az idei nagy cél…

Valamikor tavaly decemberben állította be Nyuszika az órámat, akkor épp 188 nap volt vissza. Onnantól kezdve minden nap arra keltem, arra feküdtem, hogy én 2008. június 21-én elindulok, és körbefutom a Balatont.

Ennek jegyében telt a felkészülés, minden egyes verseny pusztán felkészülési verseny volt, még akkor is, ha voltak köztük jól megfutottak is. Nem volt olyan reggeli munkahelyre futás, ahol ne gondoltam volna a Balatonra …

Túl vagyok már három 24 órás versenyen, sejtettem, milyen problémák fognak eljönni, mikor elkezdődik a következő nap. Tudtam, hogy nagyon meleg lehet, amit fáradtan még nehezebb lesz majd elviselni a második napon. Gondolatban próbáltam felkészülni erre a második napra…

Az utolsó hetek hihetetlen izgalomban teltek. Aggódva néztem az órámon, hogy fogynak a napok, és a munkahelyi számítógépem hátterének beállítottam a Balaton térképet kollégáim megrökönyödésére. Viszont ezzel is alkalmat szolgáltattam arra, hogy beszélgethessek dédelgetett álmomról. Szegény Ala volt, aki a legnehezebben viselte az utolsó időszakot. Szerinte már teljesen abnormális tüneteket produkáltam. Nem értem, mire gondolt. J

Eleinte egyedül akartam nekivágni, kísérő nélkül a nagy távnak. Végül úgy alakult, hogy két kerékpáros kísérőm is lett, unokabátyám (Jano), és egyik cimborája (Laci) személyében. Tudtam, hogy ilyen rendezvényen még nem voltak, ultrafutóversenyt még távolról sem láttak, ezért megpróbáltam nekik előre összeírni néhány dolgot, mire is számíthatnak. Hihetetlen jól vették az akadályokat, minden helyzetben feltalálták magukat! Nagyon köszönöm nekik, hogy végigkísértek életem eddigi leghosszabb futóversenyén, nélkülük sokkal nehezebb lett volna!

Eljött a verseny napja, végre ott toporogtam a rajtvonalnál. Illetve dehogy toporogtam. Egy fa árnyékában hintázgattam Móniékkal, és csak az legvégső pillanatban vonultam a rajthoz, éreztem, hogy leszek én még eleget a napon J

Kellemes lejtőn haladtunk kifelé Tihanyból, a váltósok jól elszaladtak, a női mezőny nagy része pedig együtt haladt Aszófő felé. Claudiát kicsit kifaggattam a 48 órás futásáról, néhány szót beszélgettem Évivel, Ursikával, de utána többnyire inkább csendesen elszakadoztam tőlük. Egyedül akartam futni, nem akartam beszélgetni, csak menni, menni előre… A szokatlan meleg ellen sok-sok folyadékkal próbáltam védekezni, és már elég hamar bekevertettem a kísérő személyzetemmel a mézes-sós-citromos vizet, amit egyébként inkább csak órákkal később szoktam inni, amikor már az izot a hátam közepére sem kívánom. Az első problémák meglepően korán, két óra futás után, már dél körül jelentkeztek. Ekkor éreztem először, hogy valami nincs rendben a gyomrommal. Hasonló tüneteket produkáltam, mint Kisbéren. Meleg volt, iszonyúan izzadtunk, tudtam, hogy ezt ismét a sóhiány okozza. Eszembe jutottak Ispi szavai, hogy a gyomorproblémákat rendbe lehet hozni. Tehát nem pánikolunk, eszünk sót. Ugyan eddig is csak sós dolgokat vittem be magamba – eltekintve egy maroknyi mazsolától, de ha ez kevés volt, akkor megpróbálok még többet. Próbálkoztam néhány falat tonhalas zsemlével, a sós-citromos vízzel, izolöttyel, csupasz sóval… Többnyire eredménytelenül. Egy Normolyt valamennyire helyrerakott, de néhány km megtétele után újra ugyanott tartottam: kínlódás a gyomorral. Semmi sem esett jól, minden után enyhe hányinger, stb… Általában egy-egy korty citromlét kortyolgattam ilyenkor, hogy egyáltalán futni tudjak a gyomorfájástól. Közben meg mintha katlanban futottunk volna, úgy éreztem, nem mozog a levegő a Káli-medencében. Kísérőim ásványvizes palackból locsolták a fejemre a vizet, az valamennyire lehűtött. Mikor magamra maradtam, rácuppantam egy kútra valamelyik faluban, és befeküdtem alá, talán egy egész percen keresztül is folyattam a fejemre a vizet. Megállt mellettem egy bácsi, kaszával a hátán „Kislány, segítsek?” „Köszönöm, már jó!” De a bácsi csak mozdulatlanul bámult, amíg továbbmentem. Vajon mi járhatott a fejében? J

Úgy terveztem, hogy a nagyobb állomásokon, különösen ahol meleg étel van, hosszabb pihenőt tartok. Ezek az állomások sorrendben Keszthely, Balatonboglár, és Siófok. Miután voltak kísérőim, bárhol ehettem, ihattam volna, így viszont sikerült felbontani a teljes távot olyan szakaszokra, ami könnyebben átlátható. Az első állomás, amit borzasztóan vártam, tehát Keszthely volt. Szomorúan értem oda, mert akkorra már órákon át ugyanazzal a bajjal (sóhiány) kínlódtam. Andi villámgyorsan elém varázsol egy levest, és néhány kanál rizi-bizit is magamba toltam. Annyira rosszul nem voltam, hogy ne essen jól enni, a baj az volt, hogy utána mindig megvolt minden falatnak, minden korty innivalónak a böjtje. Vagyis utána kezdődött a kínzó gyomorbántalom. Ursival együtt indultunk Keszthelyről útnak. Ő hamarosan el is kezdett kocogni, én kb. egy km-en át csak gyalogolni tudtam. Mikor valamelyest alábbhagyott a gyomorfájás, óvatosan én is elindultam. Azt gondoltam, most már szépen megy le a nap, enyhül a meleg, megoldódnak az én problémáim is, és végre futhatok. Azt ugyanis megnyugvással konstatáltam, hogy a lábaim teljesen jól vannak, és amikor épp nem fáj a gyomrom, 6 perces, vagy azon belüli átlagban is vígan tudok kocogni. A nap ment lefelé szépen, az idő viszont érzésre alig hűlt, a gyomorproblémám pedig továbbra is megvolt. Végső kétségbeesésemben hívtam már fel Ispit estefelé, valami jó tanácsért. Sós ropit javasolt, azt kezdtem el rágcsálni menetközben, és továbbra is váltogattam a futást a sétával. Addig futottam, amíg a gyomrom bírta, utána séta, és citromlé kortyolgatás, amíg a gyomrom újra ok volt, és kezdhettem elölről, futás, séta, citromlé… Egyre jobban bosszantott, hogy már lassan 12 órája kínlódok, és semmit sem javul, a lábaim pedig éreztem, hogy nagyon vittek volna. Így értem be Balatonboglárra, a képzeletbeli 2. nagy pontra. A kísérőim előrementek, hogy szerezzenek nekem sós krumplit, mert ez volt a soron következő sóbevitel próbálkozás. Erre a pontra szintén eléggé elanyátlanodva értem, legalábbis így éreztem magam. Ott viszont valami hihetetlen hangulatban fogadtak Petiék. Az első székre lecsüccs, megkapom a sós krumplit, Kazuár faggat, mi a baj. Tőszavakban elmesélem, erre kikapja a kezemből a pohár vizet, hogy ezt most akkor eltesszük, tessék enni magában azt a sós krumplit. Megpróbál meggyőzni, hogy nekem bizony most nem kéne innom. De hát szomjas vagyok! Kapok egy kaukázusi kefírt, a krumplit így sikerül letunkolni a torkomon. Rájöttem, hogy muszáj hallgatnom rá, vitathatatlan érvei vannak. Utcai zenészek keverednek oda, Peti eljátszatja a kedvenc dalomat. Egyetlen dal jut az eszembe, amit legalább 20 éve nem hallottam. Elsőre ki sem merem mondani, hátha valami más is beugrik, de nem így történt. Honnan, az agyam melyik hátsó kis szögletéből tudott kipattanni??? Fogalmam sincs. Végül kimondom: „Paff a bűvös sárkány”. Igen, ezt szeretném meghallgatni. Még hallom, hogy Kazuár azt kiáltja: „Nem baj, ha nem ismerik” De pechje volt J. Még kapok egy percet, éjfélkor felállítanak a székről, és tovább kell indulnom. Világvége hangulatban érkeztem, és remek hangulatban hagytam el ezt a pontot, nem tudok elég hálás lenni Petinek, és Kazuárnak. (Az még idetartozik, hogy mikor megérkeztem erre a pontra, akkor Ispit kerestem nagyon, mert tudtam, hogy Bogláron volt. Mire odaértünk, már továbbment Siófokra, és még jobban magamba roskadtam, erre elém állt Peti és Kazuár mosolyogva, viccesen szemrehányóan azt kérdezték: „Mi ketten nem teszünk ki neked egy Ispit?” Hát, fantasztikusak voltatok fiúk! Köszönöm nektek!)

Továbbindulva az első lehetőségnél, ahol a partot kb. 10 m-re megközelítettük, a kísérőim fürdőzni indultak. Rábeszélnek engem is egy kis lábmosásra. Térdig gázolok a Balatonban, hihetetlen jólesik. Meg is mártóznék, de meggyőztem magam, azt majd máskor. Sietve lemosom a lábamról a napkrémre tapadt bogarakat, babakrémezek, új zoknit húzok, és indulok tovább. Odakiáltok a srácoknak, hogy elindultam, ráérnek még, úgyis gyorsan utolérnek. Boglár óta eltelt kb. 40 perc, mikor elindulok, és ekkor jött a csoda. Elmúlik a gyomorbántalom, ami már fél napja kínoz. Végre érzem, hogy futok, nem fáj semmi, sőt! Remekül érzem magam, csaknem száguldozok. Istenem, mióta várok már erre! Kazuár nevét képzeletemben arannyal felírom az égre. J A következő ponton iszok egy kicsit, várom, lesz-e böjtje. Nincs. Remek! Mindjárt tolok mellé egy fél banánt is. Várok. Ez is ok. Kiváló! Robogok tovább. Kísérőim már régóta nem jönnek, remélem nem tévedtek el. Egyszer csak meglátom magam előtt Timit. Terpeszben sétál, kidörzsölődött. Borzalmas lehetett, de nyomta rendületlenül. Szólok neki, hogy stoppolja le majd a kísérőimet, egy hatalmas tégely babakrém van nálunk, én meg száguldozok tovább. Lassan csak utolérnek, és mérik a sebességemet, 10-11 km/óra. Érzem is, és számolgatok, mikor jön kb. újra a meleg. Tudom, az nagyon nehéz lesz! Minél messzebb kell jutni, amíg hűvös van. A nap sajnos nagyon hamar felkel, mire Siófokra érek, már elrakhatom a fejlámpát. A hangulatom nagyon jó, de kezdek álmos lenni, ilyen sem volt még futóversenyen. Azt hiszem ennek az az oka, hogy az első nap nagyon megkínzott. Nyuszikáék pontján időzöm újra kicsit többet. Kapok egy lábmasszázst, holott fizikailag nem lennék igazán rászorulva, de mentálisan kell egy kis pátyolgatás. Közben kortyolgatok finom mentateát is. Király! Sajnos a babusgatásnak vége, tovább kell indulnom. Tavaly Siófoktól futottam Tihanyig, innen már tulajdonképpen ismerős a pálya. Azt számolgatom, hogy kb. 8-tól lesz meleg, addig kb. Keneséig juthatok el. Az utóbbi igaz lett, de a meleg ellen már 7-kor kezdjük az első fejrelocsit. Nagyon nem szeretem szakasz következik, fel-le hullámozás úgy, hogy nem távolodik, de nem is közeledik Tihany. Olyan, mintha egyhelyben futnék. Újabb képzeletbeli pont, amit várok, Balatonfűzfő. Addig a csücsökig viszont hihetetlenül sokat kell menni. Melegszik az idő, egyre több a séta is, különösen az emelkedőkön. Laci szerez nekem kávét, ez az első kávé, amivel próbálkozom. Jólesik, és végre ez sem okoz gyomorbántalmakat. Azt hiszem végérvényesen rendbejött a bendőm, innen már nagyon vigyázok rá. Egyik ponton Balázs, Chino fogad. Balázs nem akarja hagyni, hogy leüljek. Biztos megsajnált, mert mire kimondja már ülök is. J Képzeletben legyengült akaraterővel hálálkodom, hogy nem Gabi áll előttem, Őt ismerve valószínűleg sokkal kegyetlenebbül viselkedne, és talán még ki is húzná azt a széket alólam. J Valamelyik ponton ismét húzom kicsit az időt, cipőt cserélek. Megnyomta a cipő mindkét bokámat kívül, kissé be is dagadt. A cserecipő ugyanúgy nyomja, sebaj. Innen már nem számít. Cserpák Józsi megelőz valahol, váltunk néhány szót, aztán meglép. Nagy nehezen elérjük Balatonfűzfőt. Itt van Orsi. Mint mindig, most is feldob a vidámsága, és az, hogy innen már befordulok a cél, Tihany felé. Hurrá!!!

Életem eddigi leghosszabb távja a 29 órás terven belül, ezért tökéletesen elégedett vagyok. Ráadásul ezzel megnyertem Pitzi baracklekvárját, mi kell ennél több a boldogsághoz? J

A „soha többet” érzés szerdára elmúlt. Ma már ott tartok, ha valaki azt mondaná, holnap induljunk, bizony odaállnék J

Gratulálok mindenkinek, aki küzdött a nagy tavunk körül azon a hétvégén! És nagy köszönet a szervezőknek, iszonyú sokat dolgoztak azért, hogy jól érezzük magunkat ezen a versenyen!