Én nem tudom, hogy a téli időjárás teszi-e vagy csak én vagyok nagyon rossz passzban, de ez nekem mostanában nem megy. Sem rövid távon, sem hosszú távon, de még középtávon sem. Persze, rá lehet fogni sokmindenre – én általában a nagy szélre szoktam:)) – de be kell látnom a tényt: le vagyok lassulva. És még ez a lassúság is kínlódva, nehezen megy. Lehet, hogy csak egy ritmusba kerültem a természettel, és nekem is téli álmot kellene aludnom, na de ehhez meg túl sokat eszem:)) Az viszont biztos, hogy a nyáron, tavasszal és ősszel oly gyönyörű Duna-part sem elég inspiráló számomra a jókedvű edzésekhez. Persze, mert nem is látok belőle semmit: reggelente félhomályban indulok útnak, mire hazaérek, akkor kezd el derengeni valami. A túlpartból meg végképp semmi nem látszik, ha ködös, párás a hajnal. Ilyenkor csak rámijesztenek az elhaladó hajók erőteljes hangjukkal. Maximum a kompnál van némi mozgás ilyentájt, meg persze a szemközti kávézóban:)) innen meg jön a hosszú, kihalt egyenes, kétoldalt csak pusztaság, egészen a ligetig. Ez a hatalmas platánfáival másként oly hívogató erdős rész, ilyenkor félelmetessé tud válni. Már a horgászok sem elég kitartóak, úgy tűnik, berekesztették erre a szezonra  a saját sportjukat, így aztán már hetek óta senki sincs a tó körül, nem fagyoskodnak a stégeken, a rádióikat is otthonhagyták (pedig ilyenkor jól jönne valami emberi hang a sötétben). A vadkacsák viszont maradtak, csak ők is lelassultak. Így aztán egymást rémisztgetjük a tóparti ösvényen. Igaz, ők nyáron sem voltak valami hirtelen mozgásúak (egyszerűbb volt, ha kikerültem őket, mint arra várni, hogy odébb menjenek), de most úton-útfélen egymásba botlunk. Szóval, kezd egy kicsit valami mesebeli rengeteghez hasonlítani az egész. Aztán még haza is kell szaladni az említett útvonalon. Már megint jön a hosszú egyenes, ahol mindig szemből fúj a szél. Mindig szemből és mindig fúj. És nagyon fúj. Ha ezen a részen túl vagyok, megint emberlakta övezet következik, és ránézve az órámra megállapíthatom, hogy ma is rosszabbul megy, mint tegnap ilyenkor. Tekintve, hogy ez szinte minden nap így zajlik, így egy hét alatt akár egy egész percet is romlik a menetidőm ugyanezen az 5,8 km-es távon. Ősszel még úgy voltam vele, hogy bármikor, bármilyen hangulatban, formában és bármilyen kajával a gyomromban le tudom futni kevesebb, mint 30 perc alatt (inkább 29 körül); manapság meg, ha bemelegítek, ha nem, ha eszek ha nem, akkor sem megy 30 perc alá. Tegnap reggel is bele kellett húznom a végén, hogy ne érjem el a 31 percet; ma már ezzel sem törődtem:))

Szóval, nem tudom, mi lehet az oka ennek a lejtőnek, de elég kitartónak tűnik. Még lehet, hogy nálam is kitartóbb lesz:(( Volt egy átmeneti fellendülésem - azután, hogy, 3 napig nem futottam influenza miatt - mintha kicsit könnyebben ment volna gyorsabban, de a fellendülés is csak 3 napig tartott. Már néha az is megfordul a fejemben, hogy lehet, hogy pihenni kellene. Vagy a futás melletti torna adagját némileg csökkenteni, vagy egyik nap csak tornázni, másnap meg csak futni. Viszont, ahogy ezek felötlenek bennem, megszólal a lelkiismeretem is. Persze, most még ráérek tornázgatni, most kell kihasználnom a rendelkezésre álló szabadidőt, később úgysem lesz rá alkalmam; meg hasonlók. Abszolút tanácstalan vagyok, csak megszokásból csinálom a napi ritmust.

Na, de hogy valami lelkesítsen is engem: hétvégén egy napra visszatérek a gyökereimhez és ha addig nem jön közbe semmi, akkor elmegyek körbefutni a vízműdombot és végre lesz alkalmam találkozni, megismerni másokat is az Edzésonline csapatából.