Tegnap éjjel nehezen tudtam elaludni, sokáig forgolódtam az ágyamban. Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek természetesen, amiket másnapra 99%-os eséllyel elfelejtek. De most eszembe jutott :D Szó volt már arról korábban a Facebookon, a 2014-es csoportban, hogy osszuk meg, hogyan kezdtünk el futni. Akartam is, de nem az elsők között, nem akartam felvágni, így csak a sokadik történetmesélő akartam lenni, főleg, hogy az én sztorim nem szól kiváló versenyhelyezésekről meg érmekről sajnos. Szóval, kommersz sztori. Viszont nem jönnek a történetek, így kénytelen vagyok mesélni, ha meg akarom ismerni a többiekét. Hátha kedvet kapnak ők is a meséléshez :D

Vigyázat, nem apróztam el xD

Igazság szerint sosem voltam az a lóimádó kislány. Nem voltak lovas poszterek a falamon, nem rajongtam a My Little Pony-ért, a lovak gondolata nem kísérte a gyerekkoromat. Ha őszinte akarok lenni, eszembe se jutottak a lovak. 16 évesen ültem először lovon azzal a szándékkal, hogy lovagolni tanulok, legalább is kipróbálom, milyen. Mit is mondhatnék? Természetesen imádtam. Végre egy sport, ahol nem élettelen tárgy a „társam”, hanem egy 800 kilós, hús-vér, önálló akarattal rendelkező élőlény, aki megengedi, hogy a hátán üljek és ha emberi módon kérem, megteszi nekem, amit szeretnék tőle. Ha viszont valamit elrontok, nem figyelek vagy durva vagyok vele, leszed a hátáról, de képes olyan erővel megtenni ezt, hogy többé nem kelek fel. Sokan ezért félnek a lovaktól: nagy, nehéz, izmos, magas állatok, akik ugyan nem ragadozók, de könnyedén képesek embert ölni. Vagyok olyan perverz, hogy nekem ez tetszett, tisztelem a lovat és csodálom, amiért együttműködik az emberrel. Így persze, elkezdtem lovagolni tanulni. Egészen 17 éves koromig, mikor sok tényező miatt ez abbamaradt. Azt hittem, soha a büdös életbe nem jutok ló hátára vissza, mert gyönyörű és csodás sport ez, viszont több hátránya is van. De az egyik legnagyobb: drága. Drága, ha csak lovagolni jár az ember, drága, ha lovat tart az ember, akkor is drága, ha lovat bérel az ember, mindenhogy drága sajnos. Viszont 23 éves korom környékén ismét lehetőségem nyílt lovazni, mentem is. Váltottam helyet, végre jó helyre és edzőre leltem, boldogság.

De amint elkezdtem tényleg lovagolni tanulni, nem csak életben maradni a ló hátán, jött a következő probléma: 20 perc után kipurcantam a ló hátán. Volt minden, zihálás, fáradtás miatti hanyag feladatvégzés, emiatt dühös lettem magamra és nem haladtam. Ekkor mondta az edző, hogy állóképességet kéne javítani. „Igen, de hogy?”, hogy kérdeztem. „Fuss vagy ússz!”, jött a válasz. Micsoda? Futni vagy úszni? Ha választanom kéne, akkor inkább „úszni”, de korai lenne az én „úszástechnikámra” azt mondani, hogy én úszok. Nem félek a víztől, a mélytől se, simán belevetem magam, de a vízben bemutatott lubickolásom nehéz lenne az úszáshoz hasonlítani. Nem fulladok vízbe, nem félek a víztől, de fogalmazzunk úgy: rossz úszó vagyok. Szóval maradt a futás. Ami szintén kizárt. Utáltam futni világ életemben, sose voltam jó futó. Nincsenek 2 méter hosszúságú lábaim, lassú vagyok, nem bírom a hosszútávú futást, a mozgásom szerintem ne is elemezzük. Pedig kosaraztam is a suliban, a floorball-t pedig kifejezetten szerettem, ellenben nem is értem, hogy éltem túl, hisz mindkettőben futni kell. Nem is én voltam a leggyorsabb és abba is maradt mindkét sportág űzése.  Így ennyiben maradtam magammal. Majd lesz valami. Azonban nem lett semmi. Nem javult az állóképességem, hisz mitől javult volna, ezért egy szép nyári napon elhatároztam, hogy akkor kimegyek futni, mert ez nem állapot. Végre tudok lovagolni és önmagam hátráltatom azzal, hogy nem vagyok képes 20 percnél tovább érdemben dolgozni. Szóval felhúztam egy halásznadrágot, hozzá egy Decathlonos túracipőt (szinte hallom a futótársak fejbeni sikolyait :D) és kimentem futni a jövőbeni futópályámra, amin egy kör valamivel több, mint másfél km. Ezt a másfél km-t nagyon apró sprintekben nyomtam le. Nem, nem olvastam el semmit a futásról előtte. Nem olvastam a cipőkről, arról, hogyan érdemes elkezdeni futni, bemelegítésről vagy nyújtásról, semmiről. Csak úgy kimentem. A másfél km végére pedig meg akartam halni: az utolsó sprintszakasz után térdre estem és egyszerűen elhánytam magam. A jövő bajnoka! Igazság szerint, nem is értem, miért nem álltam meg akkor és ott. De azt hiszem, annyira elköteleztem magam a lovak mellett, hogy nem adtam fel a futást. Ezután kerestem egy kezdő edzéstervet, de csak azt. Átszenvedtem magam rajta és túléltem. Ez azért lelkedsítő volt, bár továbbra is utáltam futni, de egy új érzést kezdtem megszeretni: lehet, hogy utálom a futást, viszont meg tudom csinálni. Néha tényleg úgy éreztem magam, mintha az olimpiai célszalagot szakítanám át. Így róttam tovább a köröket. Idővel beszereztem egy futócipőt (mert elkezdett fájni a térdem a túracipőben), mérőkütyüt is levadásztam (mert zavart, hogy nem tudom pontosan, mennyit mentem, de nem gps alapú volt és sokáig hittem neki) és le tudtam futni 5 km-t. Nem simán, de egyhuzamban. Ha jó napom volt.

Majd rájöttem, hogy futok, de csak úgy futok, nincs semmi, ami motiválna. Így szemeltem ki a Color Run-t és nagyszerű élmény volt azon futni. Az első CR futásom egybeesett az első londoni Color Runnal, ami méginkább fokozta az eufóriát. 5 km-enként megdobnak színekkel, hemperegtem az aszfalton a sárgában, arcondobtak véletlen a pinkkel – még jó, hogy vettem napszemüveget helyben -, megettem a lilát. Egy teljesen vadidegen nővel futottam együtt úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán itt fogtam fel először azt, hogy futni igenis jó. Color Run után persze voltak hullámhegyek és hullámvölgyek a futásban – egyszer már elkezdtem 10 km-re edzeni, de abbahagytam, volt hogy 2 hétig ki se néztem futni, mert nem volt kedvem, esőben a mai napig nem szívesen megyek ki -, főleg azért mert lusta vagyok. Viszont már azt is tudom, hogy lehet, hogy lassú futó vagyok, lehet, hogy nem fogok olimpián indulni, de még csak leigazolt futó sem leszek soha, viszont le tudom győzni önmagam. Én, aki 200 méter után elhányta magát most lefut megállás nélkül 6 km-t és nem állok meg itt. A futás utálatából idővel a futás elfogadása, majd megkedvelése, megszeretése végül imádása lett. Beletelt némi időbe, hogy ezt a lelki állapotot elérjem :) Két versenynevezésem is van erre az évre, két szuper futótárssal karöltve és lesz még több is. Nagy álmom egy olyan versenyen futni, ahol érmet is adnak és még nagyobb, hogy lefussam a NYC maratont, mert vagyok olyan egyedi, mint az emberiség 99%-a: New York az én álomvárosom :D